Jump to content

Álmom egy lakatlan sziget

2018. 08. 12. 19:00

Felpörögve, túlhajszolva nincs annál nagyobb vágyunk, minthogy úgy tudjunk megélni néhány napot – de még néhány órával is kiegyeznénk –, hogy ne szóljon hozzánk senki, ne kelljen semmit csinálni.

Életünket szétszabdalják a teendők, ami nem is baj. A megoldandó feladatok megmozgatnak mind fizikailag, mind pedig mentálisan. Az elénk táruló problémákból tanulhatunk, fejlődhetünk, hogy később felhasználhassuk. Ha nincs mit tennünk, akkor vagy célunk sincs, vagy unalmas az életünk.

Bármelyik is lenne igaz, az nagy baj. Az életünkben adódó feladatok nem mindig nehézségként nyomja vállunkat, de van az a pont, amikor testünk és lelkünk ereje is a végéhez közelít. Ilyenkor szeretnénk kiszakadni a jelenből, a jelenlegi életünkből. El valahová, ahol alig ér minket inger. Egy lakatlan szigetre. Sokunk álma egy lakatlan sziget. No, nem birtokolni szeretnénk, pusztán csak átmeneti állomásként pihennénk meg ott.

Te is tartottál már ott az életedben, hogy jó volna egy kis egyedüllét, csend, nyugalom? Teljesen természetes jelenlegi életünkben, amikor körbevesz a technika, a nyüzsgés, a tennivaló, a határidők, a feladatok. Ezt az érzést, a lakatlan szigetre vágyódást még azok is megérezhetik magukban, akik alapjában véve elég rugalmasak, és könnyebben tudnak alkalmazkodni az új, megváltozott helyzetekhez. Ám, ha alkalmazkodóképességünkben meghibásodik egy aprócska alkatrész, attól a ponttól csak erőlködés az egész. Onnantól kezdve úgy érezzük, hogy erősödik bennünk az elvágyódás valahová. Oda, ahol nincsenek emberek, ahol nincs média, nincs nyüzsgés, nincsenek okoskütyük. Nincs semmi, csak a természet, a növény- és állatvilág. Semmi?! Hiszen ez a minden!

Van az a pont, amikor azt érezzük, hogy már nem tudjuk felvenni sem az ügyfelekkel, sem a vendégekkel, sem a munkatársakkal, sem a főnökkel szembeni legszebb mosolyunkat, mert félő, hogy megreped az arcunk. Nem merünk megszólalni sem, mert annak is esélye van, hogy olyan bukik ki szánkból, amelyet megbánnánk. Még, ha igazság is törne felszínre belőlünk, talán csak ártanánk magunknak, mintsem használnánk. Úgy érezzük, hogy ahol, és akikkel vagyunk, az nem ideális. Most nem az. Még, ha vannak is az életünknek jó szegmensei (boldog párkapcsolat, édes gyerkőcök stb.), akkor is érezhetjük úgy, hogy darabjainkra hullottunk, életünk nincs egyensúlyban.

Amikor egy lakatlan sziget utáni vágyunk erősödik bennünk, akkor nem szeretnénk, hogy tudomásul vegyék létezésünket. Ne szóljon hozzánk senki és ne is várjanak kommunikációt. Sőt, jó lenne, ha két kilométeres körzetünkben senki sem lenne.

A világ, az életünk behatárolt, szervezett, de van beleszólásunk. Mércét pedig mi magunk állítunk fel, így arra is lehetőségünk van, hogy abból engedjünk. Sokféle ember körbevesz minket, bárhol legyünk is. Besokallhatunk a mindenféle típusú embertől, és ezt a fáradalmat ki kell pihenni. A pihenésbe pedig az is beletartozhat, hogy még a szeretteinktől is kicsit szeretnénk elhatárolódni. Hiába szeretjük őket, de ha a családtagok zizegnek körülöttünk, a szeret ellenére is érezhetjük úgy, hogy most sok. Mert a választott magány nem bűn, hanem egy szükséges állapot.

Bármennyire kedves, családszerető embernek tartjuk magunkat, nem szabad gonoszsággal vádolnunk magunkat, ha úgy érezzük, hogy magányra, lakatlan szigetre vágyunk. Teremtsd meg magad körül azt a lehetőséget, hogy kis időre csak magaddal legyél.

További érdekességekért kérjük, keressétek fel Facebook oldalunkat!

(Forrás: lelkielet.co.hu | képek: maldivestimes.com, huffingtonpost.com, dazzling.news)