“A magyar nyelvnek ezen sajátságai már a bölcsőnél kezdődnek. A magyar gyermek már az első gagyogásánál saját szavakat használ, melyekkel első kívánságait, szemléleteit ki tudja fejezni s ezekben már mind észlelhető a magyar szóalkotás szabálya.”
„Saját magát nevezi babá-nak, a feje botó, ha nagyobb lesz buksi, a keze kacsó, a lába bábó, az orra czicze, a foga kuszkusz, az ételt híja pápi-nak, mikor eszik papál, ha enni kér hámhám; az itala tütü a tápláló emlő cziczi, a tejet mondja titi-nek, a kalácsot kácsi-nak, a tűz neve zsizsi, a sipkája süsü. A leüléskor csücsül, a lefekvéskor tentél, s csicsíjját vár, ha ringatást kiván. Pá a szava, ha köszönt, tompa a—a, ha figyel valamire, éles á—á a megtagadó nem, dádá, ha kér valamit, haragos dádá, ha meg akar valakit veretni; kukucs a hamiskodó kacsintása.
— A mitől fél, az mumus, a mi szép, az csecse, a mi rút az be—e. A sirása düdü, a fülbesugása susu, jajaj és jujuj a fájdalom és ijedtség szava; ha fáj valamije, az bibis s ha viszket. Az emberek, állatok számára is saját szavai vannak: az apa tata, az anya nyanya. Az állatvilágból a ló czoczó, a tehén böcze, a borjú boczi, a kutya tyutyu, a macska czicza, a tyúk pipi. A hallott hangok megkülönböztetésére is van a gyermeknyelvnek több kifejezése: bumbum a dob, czini czini a hegedű, csingilingi a csengetyű, dúdi az éneklés, búböcze az állatbőgés, pú a lövés. Hát még a neveknek gyermeki édnevekké idomítása. ”
(Forrás: Jókai Mór, Fotó:sodahead.com)
