Hajlamosak vagyunk az egyedülléttől félni, mert azt azonnal a magánnyal vesszük egy kalap alá. Aki egyedül él, egyedül van, nem felététlenül magányos. Mint ahogy az is lehet magányos, aki együtt él valakivel. Azt úgy nevezik, hogy társas magány és eléldegélnek egymás mellett. Más kérdés, hogy milyen úgy élni, milyen minőségű az a kapcsolat.
Sokan vallják azt, hogy azért kapták a sorstól azt a hosszabb vagy rövidebb ideig felálló egyedüllétet, mert arra szükségük volt ahhoz, hogy fejlődjenek, hogy önmagukat, lehetőségeiket, képességeiket felmérjék és felismerjék. A magány csöndje valaki számára őrjítő, hátborzongató, de ha azt jól használjuk, akkor gyógyító erővel bír.
Elhagytak, vagy mi hagytunk el valakit, oly mindegy. Idő kell ahhoz, hogy egy új embert be tudjunk fogadni életünkbe. Sőt, ahhoz a másikat el kell engedni. Amikor magányunkba tudunk feledkezni és temetkezni, akkor gyógyulnak sebek, tisztulnak gondolatok és érzések. Nem szabad ezt az egyedüllétet olyan hasztalanságra fordítani, mint önmarcangolás. Elvesztegetett idő és a saját gyógyulástól való elterelés. Az egyedüllét gyógyíthatja a bánatot, bármilyen furcsán is hangzik. Ez az idő az, amikor magunk maradunk magunkkal. Lehetőséget kapunk az élettől arra, hogy a meghibásodott, megsértett részeket kijavítsuk odabent. Amikor nemcsak begyógyultak a sebek, de újra rátalálunk önmagunkra, nos, akkor állunk arra készen, hogy újra emberek közé menjünk. Ezzel pedig esélyt teremtünk arra, hogy mások előtt megnyissuk szívünket és életünket.

Az egyedüllét legeleje talán nem mindig és nem mindenkinek könnyű. Egy szakítás, válás utáni egyedüllét lehet felüdítő, nyugalmat adó, de feltéphet mély sebeket is, amelyeket ki kell heverni. Mindenképp igaz az, hogy egy szakítás után újra kell építeni önmagunkat és életünket is. Rajtunk áll csak, hogy mikorra tudjuk belülről újból összerakni és kiszínezni önmagunkat. Ahogyan az is tőlünk függ, hogy ebbe a színes, sokat látott és érzett világunkba megint kit engedünk be.
Amikor újból színesnek látjuk a világot, és mi magunk is tündöklünk, akkor sem szabad hátra nézni. A múltat már összecsomagoltuk, a betapasztott seb meggyógyult, csak előre vezethet az utunk. És hogy mit engedünk be az úton való bandukolás közepette? Csakis tőlünk függ. Ha hagyjuk, és akarjuk nemcsak a rossz dolgok találnak meg. Sőt mi több, mi magunk kereshetjük a jót, azonban azt fel is kell ismerni, és merni kell lépni, beengedni.

Az egyedülléttől sokan félnek, de egyedül lenni gyógyító és tanító egyszerre. Mindenki életében szükség lenne legalább egy olyan tartalmas egyedüllétre, amikor összebarátkozhat önmagával.

További érdekességekért kérjük, keressétek fel Facebook oldalunkat!