Hirtelen megérezte, hogy nem is érdekli már a város, engedett a csábításnak, hogy egy kicsit megpihenjen itt. A kereső bement a kapun, és lassan elindult, körülötte itt is, ott is kövek fehérlettek elszórva a fák között. Hagyta, hogy pillantása megpihenjen a színpompás paradicsom minden apró részletén, akár egy pillangó.Szeme a kereső szeme volt, s talán ezért is vette észre rögtön az első kövön a feliratot: Abdul Tarek, élt 8 év 6 hónap 2 hét 3 napot. Beleborzongott, amikor rájött, hogy nem akármilyen kő ez, hanem síremlék. Szomorúan állapította meg, hogy ilyen fiatalon kellett valakit ide temetni. A férfi körülnézett, és látta, hogy a szomszédos kövön is van felirat. Odament, és elolvasta: Dzsamir Kalib, élt 5 év 8 hónap 3 hetet. A kereső megrendülten állt. Temető ez a gyönyörű hely, és minden egyes kő valakinek a sírját jelzi! Egyenként végignézte a köveket. Mindegyiken hasonló sírfeliratot látott: egy nevet és a halott pontos életkorát. Legnagyobb megdöbbenésére azonban a legidősebb halott is csak alig valamivel több mint tizenegy éves volt...Mérhetetlen megrendülésében sírva fakadt.
A temetőőr éppen arra járt, odalépett hozzá. Egy pillanatig néma csöndben nézte, ahogy sír az idegen, aztán megkérdezte, hozzátartozóját gyászolja-e.
- Nem, nem a hozzátartozómat - felelte a kereső. - Hanem mi történt itt? Mily borzalom esett ezen a városon? Miért a sok halott gyermek ebben a temetőben? Milyen szörnyűséges átok ül e város népén, hogy külön sírkertet kellett létrehoznia a gyermekeknek? Az idős férfi elmosolyodott. - Nyugodjon meg. Nincs rajtunk semmiféle átok. Csak egy régi hagyomány él tovább körünkben. Elmesélem. Amikor valaki betölti a tizenötödik évét, a szülei ajándékoznak neki egy ilyen könyvecskét, mint amilyent én is itt hordok a nyakamban. A hagyomány úgy kívánja, hogy attól a naptól fogva valahányszor nagy örömben van része a gyermeknek, kinyitja a könyvecskét, és feljegyzi: Bal oldalra, hogy mi volt...jobbra pedig, hogy meddig tartott az öröme.
Megismerkedett a menyasszonyával, beleszeretett. meddig tartott a lángoló szenvedély, a megismerkedés öröme? Egy hétig? Kettőig? Három és fél hétig? Aztán az első csók izgalma, az első csók felejthetetlen öröme - az meddig is tartott? A csók másfél percéig? Két napig? Egy egész héten át?
És a terhesség, az első gyermek születésének öröme? És a barátok esküvője? És a találkozás a távoli vidéken élő testvérbáttyal? Mennyi ideig tartott az öröme ilyenkor? Órákig? Napokon át? Úgyhogy feljegyzünk minden pillanatot, amit élvezünk... minden egyes pillanatot. Mikor valaki meghal, nálunk az a szokás, hogy kinyitjuk a könyvecskéjét, összeadjuk mennyi ideig tartott az öröme, és ezt írjuk a sírjára. Mert szerintünk csak ez az igazi idő, amit ÉLT.
(Jorge Bucay - Elgondolkodtató történetek: Kövek, Fotó:pexels.com) Csatlakozz a Lelki Élethez!