December közepén elhatározta, hogy a következő szombaton mást se fog csinálni, csak becsomagolja a hét folyamán vásárolt, ajándéknak szánt „csecsebecséket”.
Kinyitotta a lépcső alatti szekrényt, de üresen találta a papírt tartalmazó kartonhengert. Rettentő dühös lett.
– Ki vette el a szekrényből az ezüstpapírt? – kiabálta. – Ki volt az? És mire használtátok azt a méregdrága portékát?!
És így ordítozott magából kikelve, míg négyéves kislánya lehajtott fejjel elébe nem állt:
– Én voltam, papa, én használtam el.
– Elhasználtad? Engedély nélkül?
– Igen, papa – felelte a kislány sírásra görbülő szájjal.
– Egy vagyont adtam érte, kisasszony, és nem azért, hogy játssz vele, hanem hogy karácsonyi ajándékokat csomagoljak bele.
– De hát… – magyarázta volna a kislány.
– De hát haszontalan gyerek vagy! Az apád húzza az igát, hogy mindenetek meglegyen, és amikor veszek valamit, hogy mindenkinek jusson egy kis ajándék, jössz te, és…
– De papa…
– Csönd legyen, most én beszélek! Meg kellett volna kérdezned, hogy vehetsz-e belőle!
– Nem kérdezhettem meg, papa, mert… meglepetés akart lenni.
– Miféle meglepetés? Az, hogy most nincs mibe csomagolnom az ajándékokat?
– Nem, papa. Az ajándék, amit én csomagoltam bele, az a meglepetés.
– Ó, tényleg? Ajándékhoz kellett? Az egész tekercs egyetlen ajándékhoz? És kinek szántad azt az ajándékot, ha megtudhatom? – kérdezte az apa csaknem kiabálva.
A kislánynak könnyek szöktek a szemébe.
– Hát… neked, papa.
A férfinak elakadt a szava. „Szörnyeteg vagyok”, gondolta. „Nekem készített ajándékot, és én megszidtam érte.” Haragját szégyellve, bűntudatosan válaszolt:
– Ne haragudj, kislányom, hogy kiabáltam, de ez a papír túl drága volt ahhoz, hogy egyetlen ajándékra pazarold el az egészet.
– Igen, papa, de nagy volt a doboz, és olyan szép lett!
Ez szíven ütötte emberünket; megpróbálta oldani a helyzetet.
(Szerző: Jorge Bucay, Fotó:hdwallpaperfun.com)
