Folyton olyan emberek jönnek szembe velünk, akiknek a sikerei mintha felnagyítanák a mi saját elherdált tehetségünket – olyan emberek, akik mintha kimondottan csak azért lennének sikeresek, hogy minket elhalványítsanak.

Természetesen, magunktól, önkéntelenül és minden erőfeszítés nélkül hasonlítgatjuk magunkat állandóan másokhoz. Nem meglepő, hogy a vizsgálatok azt mutatják, hogy ha másokhoz mérjünk magunkat – legyen szó egy gyerekről, akinek feltűnik, hogy az osztálytársának menőbb hátizsákja van, vagy egy vállalatvezetőről, aki rájön, hogy többet keres, mint a kollégája –, az nemcsak az önértékelésünkön hagy mély nyomokat, hanem a hangulatunkon és az érzelmi jóllétünkön is. Sőt kimondottan önmagunk másokhoz hasonlítása az oka, ha alkalmatlannak és elégedetlennek érezzük magunkat. Nem azt kérdezzük magunktól, hogy „Megfelel-e a karrierem (vagy a munkám minősége, a keresetem) a szükségleteimnek?”, hanem azt kutatjuk, hogy „A szomszédéval összevetve mennyire jó a karrierem, a munkám minősége és a keresetem?”
 
Vizsgálatsorozatot végeztem annak kiderítése érdekében, hogy kipróbáljam: valóban boldogabbak-e és jobban örülnek-e általában az életüknek azok, akik ki tudják húzni magukból a társas összehasonlítás tüskéjét? Az egyik kísérletben például két önkéntest hívtam be egyszerre, és arra kértem őket, hogy két báb – Csíkos Mókus és Vidra – segítségével tartsanak órát a barátságról képzeletbeli elsősöknek. Az önkéntesek felváltva báboztak egy detektívtükör előtt, miközben úgy hitték, hogy értékelik és videóra veszik őket. Miután befejezték, jött egy kis becsapás: mindegyik önkéntessel elhitettük, hogy nagyon rosszul teljesítette a feladatot (vagyis hogy átlagban 7-ből 2 pontot sikerült megszerezniük az értékelőktől), ugyanakkor azt is elhitettük velük, hogy a második önkéntes még rosszabbul teljesített náluk (és csak 1 pontot sikerült összeszerencsétlenkednie). Ezzel ellentétben az önkéntesek második csoportjának azt adtuk be, hogy rendkívül jól teljesítettek (átlagban 7-ből 6 pontot szereztek), de a társuknak még jobban sikerült (és rendkívüli módon megkapta mind a 7 pontot). Volt néhány résztvevő, akikkel egyedül végeztettem el a feladatot – nekik nem volt társuk, és vagy „kitűnő”, vagy „gyatra” minősítést kaptak, de nem volt információjuk arról, hogyan teljesített valaki más.

Most, évekkel később is mellbevágónak találom az eredményeket. Az adatok elemzése érdekében kettéosztottam a résztvevőket: egyik csoportba azok kerültek, akik teljesítés előtt arról számoltak be, hogy nagyon boldogok, a másik tagjai pedig azt mondták, hogy viszonylag boldogtalannak érzik magukat. Amikor megnéztem a boldog résztvevők bábozás előtti és utáni adatait, azt találtam, hogy akik azt hallották, hogy nagyon rosszul teljesítettek, kevésbé pozitívnak, magabiztosnak, viszont szomorúbbnak érezték magukat a vizsgálat után. A nyilvánvaló kudarcra teljesen természetes és egyáltalán nem meglepő módon reagáltak. Ezzel szemben a nagyon boldog résztvevők, akik azt hallották, hogy rendkívül jól teljesítettek (7-ből 6 pont), utána mindegyik dimenzióban jobban érezték magukat, és figyelemre méltó módon még az sem vette el a sikerélményüket, hogy valakinek még jobban sikerült.

A legboldogtalanabb résztvevőim eredményei azonban drámaiak voltak. Úgy tűnik, az ő reakcióikat inkább az a visszajelzés szabta meg, amelyet a velük egy párba beosztott résztvevő kapott, nem pedig a saját visszajelzésük. Ez a vizsgálat rendkívül borús és elég kellemetlen képet fest a boldogtalan emberekről. A legboldogtalanabb önkénteseim arról számoltak be, hogy jobban és nagyobb biztonságban érezték magukat, amikor rossz értékelést kaptak (de azt hallották, hogy a társuknak még rosszabbul ment a feladat), mint amikor kitűnő értékelést kaptak (de azt hallották, hogy a társuknak még jobban ment). Úgy tűnik, hogy a boldogtalan emberekre érvényes a Gore Vidalnak tulajdonított keserű bölcsesség: „Az igazi boldogsághoz nem elég, hogy sikeres az ember… az is fontos, hogy a barátai felsüljenek.”
 
Az imént idézett – és még vagy fél tucat másik általam a témában végzett – vizsgálat alapján arra a következtetésre jutottam, hogy amikor azt kérdezzük magunktól, „Mennyire jó (sikeres, okos, barátságos, jómódú, erkölcsös) vagyok én?”, akkor azok közülünk a legboldogabbak, akik rendszerint a saját belső, objektív mércéjükkel mérnek. Aki így éli az életét, azt kevésbé sodorja el a külső ítéletek és tények szele (pl. amikor rájön, hogy a szomszédja próbaadást forgat egy tévénél, vagy egy gimnáziumi osztálytársa egy neves szaklap címlapján látható). Ezzel szemben boldogtalanok azok az embertársaink, akik a másokkal való összehasonlításra alapozzák az önbizalmukat – ez a gyakorlat ugyanis meglehetősen rossznak bizonyul. Gondoljanak csak bele: elég gyatra recept a boldogságra, ha az ember mások sikereinek, ügyességének és diadalának hatására maga alá kerül és lógatja az orrát, s megkönnyebbül – tehát nem csalódik vagy részvétet érez –, amikor mások felsülnek vagy kudarcot vallanak.

A társas összehasonlítás szokása már korán elkezdődik az életünk során. A gyerekkorban megtanuljuk, hogy a jó teljesítményt általában viszonylagosan szokták mérni. Gyakran halljuk, hogy bezzeg a testvérünk milyen jól viselkedik, milyen tehetségesek az osztálytársaink, de azt is meg szoktuk kapni, hogy a szüleink bizonyítványa kitűnő volt, és milyen egyéb diadalokat arattak. Ennek következtében arra kondicionálódtunk, hogy meg akarjuk tudni, hol állunk másokhoz képest, és lehetőleg azt szeretnénk látni, hogy mi állunk jobban. E korai kondicionálás hatására elkerülhetetlen és kivédhetetlen, hogy másokhoz mérjük magunkat. Olyannyira mély ez a szokás, hogy az emberekhez hasonlóan még a csuklyás majmoknál is azt találták, hogy érzékenyek a majomtársaikkal való összehasonlításra. Azonban mivel valaki mindig jobban áll, mint mi – gazdagabb, tehetségesebb, népszerűbb vagy éppen karcsúbb –, ezen összehasonlítások hatására többször érezzük rosszul magunkat, mint jól. A vizsgálataim azt mutatják, érdemesebb arra törekednünk, hogy kevésbé hagyatkozzunk másokra a saját értékünk meghatározásánál, és inkább a saját mércénkre támaszkodjunk.

Ha valaki arra a következtetésre jut egy napon, hogy neki „nem jött össze”, akkor az a következtetés vajon a saját céljait számba véve vagy mások mércéjét alkalmazva született? A régi diadalairól (vagy azok hiányáról) szóló érzéseit vajon az diktálja-e, hogy mit gondolnak mások? Ha igen a válasza, akkor a kutatásaim eredményeit megszívlelve meg kellene próbálnia felhagyni önmaga – káros – másokhoz hasonlítgatásával, amikor csak lehet. Például kiáltson „állj!”-t vagy azonnal terelje el a figyelmét valami kellemes feladattal, amikor észreveszi, hogy ilyesmire vetemedett. S ha nem sikerülne félrenéznie, akkor arra törekedjen, hogy inkább aschlep naches élményét (ez a jiddis kifejezés azt jelenti, hogy „mások sikerének örülni”) élje át, mintsem a kárörömnek hódoljon. Az átlagembernél érettebb – ezért boldogabb – az, aki „nem érzi, hogy pórul járt, nem érzi meglopva magát, és nem kezd el szorongani, amikor rájön, hogy valaki sokkal jobb nála egy bizonyos területen”. A siker hiánya miatti kesergés helyett ilyenkor az tudatosuljon az emberben, hogy milyen erőfeszítéseket tett eddig, és tegye meg a lépéseket annak érdekében, hogy előrébb kerüljön.