De az ifjú szerzetes nemet intett fejével, szomorúan sóhajtott, aztán így felelt:

- Tegnap este az ércbivaly sárba esett.

Azóta semmi hír, sajnos nyoma veszett.

Lin-csi, aki maga is értette a költészetet, rákérdezett:

- Az őszi szél is fúj, s szól jáde fuvola.

Vajon kinek szól ez az őszi muzsika?

Mire a vándor:

- Ki által jut a tízezer korlátokon,

Meg sem áll a fénylő égboltozaton.

- Na, ezúttal túlságosan nehéz kérdést feszegetsz, vándor! - szólt erre az apát. - Ülj le inkább most már, és igyál egy jó teát! Hagyjuk mára a filozófiát - javasolta barátsággal, de a vándor, aki zokon vette, hogy az apát elhagyta a rigmusjátékot, csak szavalt s panaszkodott tovább.

- Ó, jaj! Csak néznek s lenéznek a kérges vének,

Pedig a léleknek héja már ifjan kényes!

- Ülj le, s igyál már egy jó teát! - ismételte meg Lin-csi az ajánlatát, de az ifjú sértődötten továbbállt. Lin-csi hosszan, együttérzően nézett utána, aztán szerzeteseihez fordult.

- Lám, milyen jóravaló lélek - mondta. - Kár, hogy a szavak hínárjába veszett. Költő ez is. Csakis maga körül forgolódik, míg az ércbivaly fel nem ökleli. De a szavak, a mámorító szavak, akkor sem tágítanak. Összekoldult szavai hegyek súlyát nyomják, de a gondolatok ritkák.

- Mind ilyen, apát? - kérdezte az egyik szerzetes.

- Csak a türelmetlenebbek. Hajtja őket a vak vágy, életük tapogatózás és magyarázkodás. Nincs egy kolostor, egy remetebarlang, nem lelik sehol egy fa csendes odvát. Nincs az életükben egyetlen percnyi megnyugvás. Pedig fáradtak már, ezért hajszolják a megváltást - szólt Lin-csi apát, s bezáratta a kaput a vándor után.

- Hívek! Láttátok, mily nagy veszedelem a lélek bódulata, a nyugtalanság. A szentséges igyekezet, az elhivatottság. Kerüljétek hát a megváltás akarását! - tette még hozzá csendesen az apát, kolostorában, a Huoto folyó partján