Érzelmi panaszok és rémálmok. Egy páciensem példája
Egy napon felkeresett egy gyógyszerész: negyvenes évei közepén járó, karcsú, sportos alkatú férfi, aki – mint megtudtam tőle – vidéken él, jól menő gyógyszertárat vezet, és gondoskodó apja három gyermekének. A családjával semmi gond, és jó barátai is vannak. A „pszichodolgokról” egyébként nincs nagy véleménnyel, mégis az én segítségemet kéri most, mert már régóta különösen ingerlékennyé vált, és néha szinte a semmiből hirtelen rátör egy szörnyű érzés. Figyelmeztető volt számára az alábbi eset: egy rövid franciaországi kiruccanáson volt a feleségével, amikor a szálloda erkélyén állva meglepetésszerűen, alig leküzdhetően jelentkezett az a késztetés, hogy ugorjon le, és zúzza halálra magát. Ugyanolyan gyorsan el is múlnak ezek az állapotok, amilyen gyorsan jönnek. Az alaphangulata egyébként jó és magabiztos.
Semmi nem jutott eszébe arra a kérdésre, hogy felismer-e olyan helyzeteket, amelyekben a megszokottnál gyakrabban lépnek fel az említett tünetek, kivéve a következőt. A hosszú vidéki autóutakon hirtelen mindig rájön egy szorongó és pánikszerű állapot, zakatol a szíve, és erősen remeg, ezért muszáj félreállnia és megszakítania az utazást. Ezt sem érti, mert nemcsak szívesen, de sportosan is vezeti a nagy teljesítményű autóját – tette hozzá mosolyogva.
Csak akkor kerültünk egy kicsit közelebb ehhez a rejtélyes történethez, amikor rákérdeztem az álmaira: átlagosan hetente kétszer rémálom gyötri, amelyből izzadtan ébred, és „idegileg teljesen kivan”, olyannyira, hogy a feleségének kell megnyugtatnia. Ehhez azonban el kell mesélnie egy történetet, amelyet „már régen befejezett és elrendezett” – tette hozzá mintegy félvállról. (A pszichoterápiás gyógyításban az ilyen kijelentések után kezdődnek az igazán izgalmas dolgok.)
A rémálom mindig ugyanaz, és egy autóbaleset utolsó röpke pillanatát idézi fel, amely hét évvel korábban történt vele önhibáján kívül: egy hosszan elnyúló balkanyarban viszonylag gyorsan, de szabályosan haladt a saját sávjában, amikor egyszer csak felbukkant egy szemből jövő teherautó, amely kisodródott a saját sávjából. A frontális ütközésből borzalmas baleset lett. A súlyos sebesülésekkel és csonttörésekkel járó következményeket egy több hónapos kórházi kezelés és az utána következő, vasfegyelmet követelő rehabilitációs tréning segítségével sikerült teljesen leküzdenie.
A büntetőeljárás azt állapította meg, hogy száz százalékban a szembejövő fél a hibás. Azok a panaszai, amelyek miatt engem felkeresett (beleértve a rémálmokat is), csak évekkel később kezdődtek. Csak ekkor jutott eszébe, hogy az aktuális érzelmi tünetei nagyjából két-három évvel korábban jelentek meg, mégpedig akkor, amikor a baleset által keletkezett anyagi kár miatt bírósághoz fordultak, mert a felek nem tudtak egymás között megegyezni. Ez a polgári peres eljárás a beszélgetésünkkor még mindig zajlott. Három évvel korábban nagyon nehezére esett (és ez mind a mai napig így van), hogy az eljárás aktáiban kénytelen volt szembesülni a baleset számos részletével.
A traumák neurobiológiai következményei
A fentebb említett betegnek az jelentett problémát a balesete előtti utolsó pillanatban, hogy abban a szempillantásban világossá vált előtte: semmiféleképpen, sem erőfeszítéssel, sem harccal, sem pedig meneküléssel nem tudja elkerülni azt az eseményt, amely a halálát jelentheti. Ugyanilyen traumahelyzetben találják magukat a megerőszakolás vagy a komoly testi fenyítés áldozatai, a fronton lévő katonák, valamint a kínzás vagy túszejtés áldozatai. Ezek az emberek a teljes kontrollvesztés tudatosan átélt állapotát szenvedik el a kívülről fenyegető veszély közepette.
A külső veszélyhelyzetet (a traumát) az agykéreg és a limbikus rendszer idegsejthálózatai a szuper-GAU [GAU: größter anzunehmender Unfall, azaz a feltételezhető legnagyobb baleset] riasztási képévé alakítják át, amely beleég az érzelmi intelligencia központja, vagyis az amygdala emlékezetébe. Ezáltal egyrészt tartósan fokozódik a vészjelző idegsejtek válaszkészsége („érzékenyülnek”, azaz szenzibilizálódnak), másrészt tartósan megerősödnek az idegsejtek közötti kapcsolatok (a szinapszisok), mégpedig főleg azok, amelyek az agyi riasztóközpontok (a hipotalamusz és az agytörzs) irányába tartó jelzőmolekulák kiválasztásáért felelnek.
Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy az amygdala a traumás élmény után fenntartja a fokozott érzékenységet. Feljebb kerül az „alapérték”: ettől kezdve az amygdala, mely mind a psziché, mind pedig az érzelmi emlékezet tárolója, érzékenyebben reagál, mint korábban. Előfordul, hogy már akkor is akcióba lép, ha látszólag semmi veszélyes nincsen a külső helyzetben.
Paul Whalen, a Wisconsini Egyetem kutatója figyelt fel egy roppant érdekes jelenségre: PTSD-betegeknek traumára emlékeztető képeket mutatott a képernyőn, mégpedig olyan rövid ideig (kevesebb mint 50 ezredmásodpercig), hogy a páciens nem tudta megmondani, mit is látott. A neurobiológiában küszöb alatti ingerlésnek (szubliminális stimulációnak) nevezik az olyan ingerlést, amely bár eléri az agyat (és részben a pszichét), mégsem vezet tudatos észleléshez.
Noha a Paul Whalen által megvizsgált PTSD-betegek nem „tudták”, mit látnak, a „küszöb alatt” bevitt ingerek nemcsak teljes szorongás- és pánikreakciót váltottak ki belőlük, hanem jelentős, a PET-képen látható amygdalaaktivációt is (ezzel szemben a nem a traumára emlékeztető képek semmilyen hatást nem váltottak ki). Ez az izgalmas megfigyelés azt mutatja, hogy a lelkünk elképzelései és képei akkor is roppant erővel bírhatnak, amikor a tudatunk mit sem sejt (zárójelben jegyzem meg, hogy ez a felismerés volt Sigmund Freud legfontosabb felfedezése).
Térjünk most vissza a betegemhez: ő sem tudta, hogy – évekkel a baleset után – miért tör rá autóvezetés közben hirtelen a szorongás- és pánikroham, amely miatt meg kell szakítania az utat. Csak a pszichoterápia során fedezte fel, hogy a rohamok mindig akkor lépnek fel, amikor hosszan elnyújtott kanyarokban autózik (mint a balesete előtt). A gyorsan maga mögött hagyott, hosszan elnyújtott kanyaroka tudatos észlelését kikerülve, küszöb alatti ingerként hatottak az amygdalájára és aktiválták a neurobiológiai riasztóközpontjait – pontosan úgy, ahogyan a PTSD-betegek PET-vizsgálatán látszik, miután megkapták a traumára emlékeztető küszöb alatti képeiket.
Ha nem kerül sor idejében a pszichoterápiára (sajnos sok betegnél nem sikerül rögtön felállítani a diagnózist), akkor a PTSD mellett kialakulhatnak járulékos neurobiológiai következmények is: az emberek egy részénél egy éven belül csökkenni kezd az idegsejtek száma és tömege (degeneráció) azokban az agyi struktúrákban, amelyek meghatározó szerepet játszanak az emlékezeti funkcióban (főleg a hippokampuszban). Ezt több munkacsoport is megerősítette, főleg Murray Stein (San Diego) és Douglas Bremner (Yale Egyetem). A trauma későbbi következményeként megfigyelt idegsejt-károsodásokban szerepet játszik egy már másutt részletezett idegsejtpusztító hatás, amelyet az izgató hatású glutamát fokozott kiválasztása okoz (a kortizol nevű stresszhormonnal együtt).
