Motivációs előadások, videók láttán és hallatán, de még a barátok támogatása során is kaphatunk olyan tanácsot, amelyekkel a saját korlátaink leküzdésére biztatnak. A korlátok legtöbbje belőlünk fakad, vagyis csak a fejünkben létezők, így saját magunknak állítunk fel határokat. Ha csak mi képzeljük azokat, akkor azokat át is tudnánk lépni. A szabályok kellenek, mert tudjuk, hogy mihez tarthatjuk magunkat, de arra is jók, hogy megszegjük azokat. Nos a korlátainkra is tekinthetünk úgy, mint valamiféle út, amelyen haladni tudunk, de ha útelágazáshoz érünk, lehetőségünk adódik változtatni rajta. Nos, a korlátainkra is hasonlóak, mert azon lehet túllépni, tágítani, módosítani, és vissza is lehet térni, ha túl nagy lenne a vállalás.
A komfortzóna egy biztonsági területünk, ahol nyugalomban és látszólagos biztonságban érezhetjük magunkat. A napi megszokott rutin is ezt a biztonságérzetet adja. Jól működő lehet így az élet, de unalmas. Így élni, mindig ebben a biztonsági zónában olyan egyhangúvá teheti az életet, amelyből olykor szeretnénk kitörni. Ekkor jöhet az, amikor rávesszük magunkat a változtatásra, új kihívásokat keresünk. A siker titka is épp ebben van, hogy merni kell. A merészség sem ad százszázalékos sikert, azonban ha meg sem próbálunk semmit, akkor saját magunkat kötjük gúzsba.

Ha valami nem úgy történik, mint ahogy tervezzük, akkor a legáltalánosabb, hogy magunkat okoljuk a történtekért, és ugyanígy hibáztathatóak a körülmények is. Ezzel azonban saját fejlődésünket gátoljuk. A következtetéseket le lehet vonni, vagyis ha valami nem sikerül, akár abból preferálhatunk is, így a későbbiekben azt már kikerülve talán sikerre vihetjük elképzeléseinket. Az önostorozás és a környezet hibáztatása helyett arra érdemes koncentrálni, hogy a lehetőségekhez mérten a legnagyobb fejlődést produkáljuk. Ha minden erőfeszítésünk ellenére sem érjük el azt, amit szerettünk volna, akkor legalább nem marad tüske bennünk. Ha nem vált sikerré, akkor azzal is szembesülni szükséges és el kell fogadni.

Az alkalmazkodás nehéz, a mi világra pedig még inkább igaz ez. Nemcsak az elvárásoknak kell megfelelnünk, hanem a társadalomba is be kell illeszkedni. Úgy kifejezni érzelmeinket és igényeinket, hogy azzal ne bántunk meg mást, de magunknak se ártsunk, tényleg nagyon nehéz. Ez pedig ahhoz vezet, hogy szorongunk a megfelelési vágytól. Férfiként és nőként is sok szerepben kell megtalálnunk magunkat, és ott kiállni, megfelelni.

Saját lelkünkért mi magunk vagyunk a felelősek, mégis ezt úgy kell tenni, hogy másokat is tiszteletben tartunk. Mert jogunk van ahhoz, egyenlőként kezeljenek, tisztelettel bánjanak velünk, függetlenül koromtól, nememtől, fogyatékosságtól. Jogunk van ahhoz, hogy kinyilvánítsuk véleményünket, gondolatainkat, szükségleteinket és érzéseinket. Jogunk van, hogy gondoskodjunk szükségleteinkről, hogy azt kérjük, amit szeretnénk. Jogunk van kiálljunk magunkért anélkül, hogy önzőnek éreznénk magunkat. Jogunk van hibázni. Jogunk van kérdezni, és nem vétkezünk akkor sem, ha nemet mondunk. Jogunk van a sikerhez, a boldogsághoz. Mind alapvető jogaink, amelyek azonban felelőséggel is járnak. Ehhez nemcsak nekünk, hanem a világon mindenkinek joga van, ezt is számításba kell venni. A siker is egy jogunk, amelyhez azonban jó, ha társul a tehetség és az önbizalom is.

További érdekességekért kérjük, keressétek fel Facebook oldalunkat!