A mélység megtapasztalása egyéni tragédiánk lehet, amely során elveszíthetünk egy vagy több szeretett személyt, megszűnhet a biztos anyagi forrást jelentő megélhetésünk, csorbulhat jó hírünk, aminek következtében az embereket igyekszünk elkerülni.

Elveszíthetjük az otthonunkat, egy baleset során úgy megsérülhetünk, hogy az kihatással lesz az életünk további részére. Olyan történések ezek, amelyeket senki sem szeretné megélni, mégis utol érhet. Ezek azok az élethelyzetek, amelyek átértékelésre késztetnek minket. Mintha egy határhoz érkezett volna az életünk. Ami azelőtt volt, már sosem lehet ugyanolyan, de talán még megközelíteni sem tudjuk. Csakhogy a hatalmas veszteség - legyen az bármilyen -, nem jelenti feltétlenül azt, hogy soha nem lehet már jó az életünk.

Sokan tapasztalhattak már meg a személyes tragédiájukat. Amikor olyan veszteség érte, amely lelkileg, de akár fizikailag, anyagilag is a mélybe taszította. Sosem érzett mélységet, szomorúságot megtapasztalva egy idő után ez a fájdalom elmúlt. Ehhez természetesen időre van szükség, kinél többre, kinél kevesebbre, de elérkezhet az a pont az életben, hogy a nagyon rossz, a nagy fájdalom helyét szinte észrevétlenül a nyugalom, a megbékélés, a béke veszi át.

Hogy lehetséges ez? Tragédiát éltünk meg, a legmélyebb pontunkat barangoljuk be, mégis nyugalom hatja át a lelkünket.

Ez azért lehetséges, mert megtaláltuk önmagunkat, az egónkat. Vagyis azt, amiből mi saját magunkat felépítettük. Ha pedig összeomlik egy-egy eseménynek köszönhetően az egónk, akkor nincs mivel azonosulni. Akkor találunk igazán magunkra.

Nem mindenki éli meg a bármilyen veszteség érzését. Van, aki mély önsajnálatba burkolózik és titkon a külvilágtól is azt várja, hogy sajnálják. Ez jó darabig működhet is, de ez nem működhet teljes végtelenségig. Mások pedig keresnek okokat, amiért a kialakult helyzetet vádolhatják, így saját magukat felmentve van kit szidni, átkozni. Aki így tesz, az újból felépíti az egóját, azonosul valamivel.

Az emberek kétféleképpen reagálnak tehát a tragédiák után. Lehetünk ellenállók, amikor megbántottként éljük az életünket tovább, nem nyitunk semerre és senki felé, azaz kizárjuk magunkat az életből. A nagy veszteség feldolgozása után lehetünk azonban kedvesek, nyitottak az életre, és a tapasztalatok bölcsebbé tesznek. Ez a bölcsesség és kedvesség nem feltétlenül jár azzal, hogy az ember meg is osztja mással tapasztalatát, tudását, egyszerűen csak fürdőzünk abban a békében, amit egy nagy veszteség váltott ki bennünk, miután átértékeltük az életünket.

További érdekességekért kérjük, keressétek fel Facebook oldalunkat!