Elveszíteni valakit persze nemcsak úgy lehet, hogy az élet elsodor minket egymás mellől, vagy véget ér a szerelem. Az élet véges és ha lejár az idő, bekopogtat a halál. Van, hogy váratlanul, van, hogy ad időt a felkészülésre, de mit sem ér. A vége ugyanaz. Gyász és fájdalom. Gyermekkorunkban ez olyan hihetetlen és felfoghatatlan.

Nem is értjük és talán létezőnek sem tartjuk a halál fogalmát. Azok már sokkal inkább, akik korán elveszítik valamelyik közeli hozzátartozójukat. Felnőttként sem könnyebb felfogni, elviselni és feldolgozni azt a fájdalmat, amit egy szeretett személy hagy maga után.

A gyászról azonnal a halál jut eszünkbe, pedig hasonló érzést válthat ki egy szakítás, válás, munkahely váltás, de akár az is, ha a gyermekeink kirepülnek a házból és ránk telepszik a magány. Meggyászolhatjuk elpusztult házi kedvencünket, azaz minden olyat, ami a számunkra veszteség. A gyász az, amit nem lehet kikerülni, siettetni. Sokan élik meg külön nehézségként ezt az időszakot azért, mert úgy érzik, hogy nincs körülöttük olyan, akivel fájdalmukban osztozhatnának. Igaz lehet az azért is, mert a nagy fájdalmat átélő maga is saját burkába zárkózik és a körülötte lévők sem akarják terhelni. Félnek attól, hogy akár jelenlétük is sok lehet annak, aki a mérhetetlen veszteség fájdalmával birkózik. Változik az idő és a szokások is. Ma már egyre kevésbé van jelentősége a fekete ruha hónapokon át tartó viselésének. A fekete ruha visszaszorul a temetés időszakára és az azt követő néhány napra. Ahogy mondani szokták, nem a ruhákkal fejezzük ki gyászunkat, hanem szívünkben. Mindenki máshogy éli meg és ez azért is van így, mert más személyiségek vagyunk, az életünk is más. Ha könnyen el is tudunk pityeredni, a gyászban van, hogy elfogynak a könnyeink. Olyanból pedig elemi ösztönnek szakadhat ki a zokogás, aki nem könnyen hagyja el magát. Visszafojtani az érzelmeket, elnyomni a gyászt nem szabad, mert az valamikor úgyis a felszínre tör. Meg kell élni, meg kell érezni, hogy az elengedés útjára lépjünk, különben szívünk, lelkünk beleroppan. Sokaknál beindul a figyelemelterelés. A munkába vagy bármi másba temetkezve igyekeznek elterelni a gondolataikat, de persze amint visszatérnek a valóságba, a gyász ugyanúgy rájuk telepszik.

Sokan az idő múlásától várják, hogy a veszteség érzése enyhüljön. Önmagában az idő ezen nem segít, ha bennünk düh, harag van a veszteség, a történtek miatt. Ha el tudjuk azt fogadni, hogy ez megváltoztathatatlan és minden okkal történik, idővel enyhülhetnek bennünk a feszültségek és szép emlékek formájában idézhetjük fel elhunytunk emlékét.

További érdekességekért kérjük, keressétek fel Facebook oldalunkat!