Feltárom magam Istennek, és ilyenkor bármi felszínre kerülhet. Az ima olyan számomra, mint egy terápiás önismereti folyamat Isten színe előtt.

Az is lehet imádság, ha egyszerűen és csendesen üldögélek Isten előtt, és arra várok, hogy meglássam, mi bukkan fel bennem. Ami felszínre kerül, azt átnyújtom Istennek, és reménykedem, hogy a szeretete beleárad. Mindennek szabad lennie, és minden átalakul.

Néha azt kérem az emberektől, hogy fél óráig hangosan imádkozzanak Isten jelenlétében – én is szoktam így imádkozni. Tulajdonképpen mit szeretnék mondani neki? Míg hallgatom magam, először azt veszem észre, hogy üres szóvirágokat mormolok. Nem ez az igazság. Nem ezt akarom mondani Istennek. Ez még csak felületes rutin.

Tehát miközben beszélek, lassanként eljutok a saját mélyebb igazságomhoz és vágyamhoz. Amikor kimondom, hogy mi az, amire a szívem mélyén vágyom, akkor az ima valami nagy meghittséggé válik.