Volt hogy azt játszottam jól vagyok. Máskor meg azt hogy nem fáj, pedig dehogy nem!

Olyan is volt, hogy miközben zokogni tudtam volna a veszteségtől, valaki kedvéért vidám és mesebeli dolgokról áradoztam, csak hogy megnyugtassam és elhitessem vele, az élet minden mocska ellenére, még mindig szép.

Máskor meg egyszerűen azért játszottam, mert féltem önmagam lenni. Féltem attól, aki a tükörből visszanéz rám, mert nem láttam benne semmi szelíd jóságot, semmi megfontolt, józan gondolkodást, egy csepp alázatoz vagy önfeláldozást sem. Csak egy lányt láttam, aki épp készül mindent feltenni egy lapra, de még azt sem tudja mit nyerhet, ha nyer egyáltalán, s mégsem törődik mindazzal amit elveszíthet.

Ijesztő...az ember nem szeret ilyen képeket látni, hát időről időre játszik valamiért, valakiért, vagy épp valami ellen küzdve. De a film egyszer végleg lepereg, és ennyi játék után kezdem úgy érezni, hogy nem nekem való ez!

Az ember miért ne sírhatna, ha sírnia kell? Miért ne eshetne össze, ha ezer sebből vérzike? Miért ne lehetne önmaga, ahelyett hogy minden energiája arra megy el, hogy létrehozzon valakit, aki nem ő?

Tudom, a gyengét eltapossák, a "mást" kigúnyolják és megvetik, megesett már mindkettő velemi is! De mégis is vagyok, és van egy hírem, míg a filmem le nem pereg itt is maradok, és vagyok aki vagyok!"