"A legtöbb ember nem arra összpontosít, ami másokkal közös benne, különösen amikor szégyelli vagy alkalmatlannak érzi magát. Amikor kudarcot vall, tökéletlenségét nem az általános emberi tapasztalás fényében látja, hanem elszigeteltnek és elválasztottnak érzi magát a körülötte lévő világtól.

Amikor hiányosságainkra úgy tekintünk, hogy közben nem vesszük figyelembe a tágabb emberi kontextust, látásmódunk beszűkülhet. Teljesen lefoglal saját alkalmatlanságunk és bizonytalanságunk érzése. Az önutálat korlátozott terében lenni olyan, mintha a többi ember nem is létezne. Ez nem egy logikus gondolatmenet, hanem inkább érzelmi csőlátás. Valahogy úgy érezzük: „én vagyok az egyetlen, akit lapátra tettek, akit rossznak találtak, akiből bolondot csináltak”. Ahogy Tara Brach, a Radical Acceptance (Gyökeres elfogadás) szerzője írja: „Az értéktelenség érzése kéz a kézben jár a másoktól, az élettől való elkülönültség érzésével. Ha tökéletlenek vagyunk, hová is tartozhatnánk? Olyan ez, mint egy ördögi kör: minél tökéletlenebbnek gondoljuk magunkat, annál elkülönültebbnek és sebezhetőbbnek érezzük magunkat.”

Amikor elítéljük magunkat a hiányosságainkért, akkor tipikusan azt feltételezzük, hogy létezik egy különálló, tisztán körülhatárolható entitás, amelyet „én”-nek nevezünk, s amelyet a kudarcokért okolhatunk. De vajon igaz-e ez? Akik vagyunk, ahogy gondolkozunk, amit teszünk, mind kibogozhatatlanul összefonódik más emberekkel és eseményekkel, ami a felelősség megállapítását kétértelművé teszi. Tegyük fel, hogy dührohamaink vannak, ami miatt rögeszmésen kritizáljuk magunkat. Milyen okok és feltételek vezettek oda, hogy ilyen düh legyen bennünk? Talán öröklött genetikai tulajdonságainknak is szerepük van ebben. De vajon mi választottuk a génjeinket, mielőtt a világra jöttünk volna? Természetesen nem, genetikai állományunk olyan tényezőkből tevődik össze, melyek felett semmi hatalmunk nincs. De az is lehet, hogy konfliktusokkal teli családban nőttünk fel, amelyben a kiabálás és a düh volt az egyetlen módja annak, hogy odafigyeljenek ránk. De vajon mi magunk választottuk, hogy ilyen legyen a családunk?

Ha közelről megvizsgáljuk „személyes” tökéletlenségeinket, hamar nyilvánvalóvá válik, hogy nem mi választottuk őket. Jellemzően a külső körülmények hatására alakulnak ki olyan sajátságos sémák, melyekbe nincs beleszólásunk. Ha hatalmunk lenne nem helyénvaló gondolataink, érzelmeink és viselkedésünk felett, akkor nem táplálnánk tovább őket. Megszabadulnánk sötét, szorongó és neurotikus személyiségünktől, és nyugodt, magabiztos fénysugárrá válnánk. Nyilvánvaló, hogy nincs teljes uralmunk a cselekedeteink felett, különben csakis úgy tennénk, ahogy jónak tartjuk. Miért bíráljuk hát magunkat kíméletlenül azért, amilyenek vagyunk?

Megoldás: engedjük el az önmeghatározásokat és ismerjük fel az összekapcsoltságot!

Gondoljunk egy olyan tulajdonságunkra, amely miatt gyakran elítéljük magunkat, és amely önmeghatározásunk fontos alkotórésze. Ez lehet például az, hogy szégyenlősek, lusták, dühösek stb. vagyunk. Majd tegyük fel magunknak a következő kérdéseket:

1. Milyen gyakran jelenik meg ez a tulajdonságod – az idő java részében, időnként vagy alkalomadtán? Ki vagy akkor, amikor nem mutatod ezt a jellemvonást? Még mindig önmagad vagy?
2. Vannak bizonyos körülmények, melyek látszólag előhívják belőled ezt a jellemvonást, és mások, melyekben nem nyilvánul meg? Ez a jellemvonás valóban meghatároz-e téged, ha bizonyos körülményeknek jelen kell lenniük ahhoz, hogy megnyilvánuljon?
3. Elsősorban melyek azok a különféle okok és feltételek, amelyek az adott jellemvonás kialakulásához vezettek (korai családi élmények, genetika, az életben ránk nehezedő nyomás)? Ha ezek a „külső” erők részben felelősek a jellemvonásért, helyes-e úgy gondolnod rá, mint belsőd tükröződésére?
4. Te választottad ezt a jellemvonást, és van-e egyáltalán beleszólásod abba, hogy rendelkezel vele, vagy nincs? Ha nincs, akkor miért magadat bírálod érte?
5. Mi történik akkor, amikor átírod az önjellemzésedet, és nem a jellemvonás szempontjából határozod meg magadat? Például ahelyett, hogy azt mondanád: „dühös ember vagyok”, mi lenne, ha arra változtatnád ezt: „időnként, bizonyos körülmények között dühbe gurulok”. Ha nem azonosulsz olyan erősen ezzel a jellemvonással, vajon változik-e valami? Esetleg több teret, szabadságot, lelki nyugalmat érzékelsz?"