Mindannyiunk számára óriási jelentősége van annak, hogyan bontakozik ki az életünk története – és hogy miként reagálunk az elvesztett céljainkra, hiszen mi is hordozzuk az „elveszte(gete)tt” énjeink egyedi terhét.

Kezdjük azzal a megállapítással, hogy a visszaesések, a csalódások, a rossz lépések és a megbánások az élet elkerülhetetlen részei. Az emberek kilencven százaléka beismeri, hogy van, amit nagyon megbánt az életében. Bár a jelen pillanatunkat keserítik meg azok a dolgok, amelyeket megtehettünk volna, mégsem tettünk meg, vagy amelyeket megtettünk, de nem kellett volna megtennünk, illetve az olyan szörnyűségek, amelyek felett nem volt hatalmunk, King mégis azt állítja, hogy csak az érett emberek tudják igazán elfogadni a megbánásaikat és szembenézni velük (vagyis elmélkedni azon, hogy mi lehetett volna, ha…). Az ebben az érdekes csavar, hogy a megbánások átgondolása önmagában is fokozhatja az érettséget, így az elveszett énlehetőségekre – elveszett kilátásokra és célokra – olyan lehetőségként is tekinthetünk, amelyek segítségével kiforrottabb és végső soron boldogabb emberré érünk.

De hogyan lehetünk boldogok, ha erősen fájlaljuk az elszalasztott célokat? Vajon nem csak még szerencsétlenebbnek éreznénk magunkat és még jobban fájna a megbánás mindettől a vájkálástól? Az egyszavas válasz: de. Mégis meg kell tennünk – be kell ismernünk önmagunk előtt, hogy elvesztettük önmagunk egy kedves részét, de mégsem szabad átadnunk magunkat ennek az érzésnek. El kell ismernünk a megbánásainkat és azokat a kihívásokat, amelyekkel a múltban szembe kellett néznünk. Van azonban egy kritikus következő lépés: tovább kell haladnunk új célok kitűzésével, amelyeket bevallottan alakíthatnak ezek a régi kihívások (legalábbis részben). Meg kell próbálnunk a ránk váró izgalmas lehetőségekre összpontosítani.

A legtöbb pszichológus kutató találna valami kivetnivalót abban a tanácsban, hogy ugorjunk fejest a legmélyebb megbánásainkba és csalódásainkba. Végső soron sok kutatás – és ezek némelyike a saját laboromból származik – tanúskodik arról, hogy a negatív gondolatokkal és érzésekkel való foglalatosság rengeteg kellemetlen következményhez vezet. Akik folyton rágódnak, önmagukkal vannak elfoglalva, és viszonylag többet aggodalmaskodnak, azok nagy valószínűséggel hosszabbítják meg a kínjaikat, érzik magukat pesszimistának, érzik úgy, hogy kicsúszott a kezükből az irányítás, tekintenek önmagukra rosszallóan, hiányzik belőlük a motiváció, gondot okoz nekik az összpontosítás, és megakadnak a problémáik megoldásában. Ha van biztos recept a boldogtalanságra és a problémagyártásra, akkor a rágódás (túlzott gondolkodás egyetlen dolgon, kérődzés) biztos befutó.

Ezek alapján hogyan lehet jó nekünk, ha az elvesztett énlehetőségeinken gondolkodunk, amikor bőséges bizonyíték szól amellett, hogy általában mérgező hatású, ha a negatív témákon rágódunk? Valójában nagyon egyszerű ennek a látszólagos ellentmondásnak a megoldása. Kiderült, hogy különféle módokon tudunk gondolkodni régmúlt dolgainkon, és ezek némelyike hasznos, némelyike pedig káros. Bizonyos fajta megfontolások – amikor szándékosan, elemző, filozofikus módon, kíváncsian, intellektuális megközelítéssel vagy önmagunkkal tisztában lévén gondolkodunk – sokat adnak nekünk, és megértetnek velünk bizonyos dolgokat. Az önmagunkon való gondolkodás egyéb fajtái – amikor körkörösek, betolakodóak, neurotikusak és kontrollálhatatlanok a gondolataink – általában károsak az alkalmazkodásra nézve, és inkább csak összezavarnak minket.

A kétfajta gondolkodással kapcsolatos kutatásokból az bontakozik ki, hogy amikor az elveszett lehetőségeinken, feladott céljainkon és mély megbánásainkon töprengünk, akkor érdemes szisztematikus, lépésről lépésre történő, analitikus módon megközelítenünk a dolgot. Ha lehetséges, akkor az írásra mint eszközre is támaszkodhatunk, például írhatunk „Kedves Naplóm!” formában, és ecsetelhetjük az élményeink tényanyagát, valamint a velük kapcsolatos gondolatainkat és érzéseinket. De össze is állíthatunk egy listát arról, hogy mi szól a megtörténtek mellett és ellen, illetve amellett és ellen, ami megtörténhetett volna.

Mindenekelőtt akkor járunk jól, ha arra törekszünk, hogy ne merüljünk bele a rágódásba. Mindannyian tudhatjuk, hogy ez történik, amikor az alábbi két dolgot vesszük észre magunkon. Először is azon kapjuk magunkat, hogy újra meg újra ugyanazzal az anyaggal foglalkozunk – ugyanazokkal a gondolatainkkal és az érzéseinkkel –, de közben egy tapodtat sem kerülünk közelebb a megoldáshoz, a felismeréshez vagy a megértéshez. Vagyis az az érzésünk, hogy körbe-körbe forgunk. Az a második jel, ha nem érezzük, hogy teljesen urai vagyunk a helyzetnek: a gondolatok és az érzések a szándékaink ellenére merülnek fel bennünk. Aki ezeket a jeleket tapasztalja, az jobban jár, ha eltereli a gondolatait, semleges vagy kellemes gondolatokkal foglalkozva inkább, vagy elmerül egy olyan tevékenységbe, amely teljesen leköti a figyelmét, például videojátékozik, megnéz valamilyen humoros műsort a tévében vagy az interneten, esetleg segít valakinek. Emellett igazoltan hatékony stratégiák a rágódás ellen a következők: ha későbbre halasztjuk a túlzott gondolkodást (de mégsem térünk vissza hozzá később), ha beszélünk egy megfontolt barátunkkal, ha imádkozunk vagy meditálunk. E módszerek kipróbálása után később még visszatérhetünk az elveszett énlehetőségeink megvizsgálásához – amikor már semleges vagy pozitív hangulatba kerültünk, és lehetőleg másmilyen helyzetben vagyunk.