Iskoláskoromban egy-két évvel fiatalabb voltam az évfolyamra járó többi gyereknél. Félénk, sovány, idétlen, szemüveges srác voltam. Semmi borzasztó nem történt velem, csak olyan érzés volt, mintha mindenkit egy üvegfal mögül figyelnék. Kívülálló, mellőzött, nemkívánatos, elnyomott voltam. Nem voltak olyan nagy gondjaim, mint sok más embernek, ám mindnyájunkban természetes igény él arra – kiváltképpen gyermekkorban –, hogy érezzük: észrevesznek és becsülnek. Amikor ezek az igények nem teljesülnek, az olyan, mintha üres levesen élnénk. Életben maradunk ugyan, de nem érezzük jól tápláltnak magunkat. Számomra ez olyan érzés volt, mintha űr lett volna bennem, mintha lyuk tátongott volna a szívemben.
Főiskolás éveim alatt azonban rábukkantam valamire, ami akkoriban rendkívülinek tűnt számomra, és ez a mai napig így van. Történt valami apróság, például az, hogy néhány srác elhívott magával pizzázni, vagy egy fiatal nő rám mosolygott. Egyik sem nagy ügy. Ám azt fedeztem fel, hogy ha hagyom, hogy ez a pozitív tény ne csupán egy gondolat legyen, hanem pozitív élménnyé váljon bennem, és ezután együtt maradok az élménnyel legalább néhány lélegzetvétel erejéig anélkül, hogy elhessegetném, vagy azonnal mással kezdenék foglalkozni, az olyan érzés, mintha valami jó mélyülne el bennem és válna a részemmé. Gyakorlatilag magamba fogadtam a jót – alkalmanként tizenkét másodpercig. Rendkívül gyors, könnyű és élvezetes volt. És kezdtem jobban érezni magam.
Eleinte a szívemben tátongó lyuk olyan nagynak tűnt, mint egy üres úszómedence, ám miután naponta magamba engedtem az érzést, hogy befogadnak, megbecsülnek és törődnek velem, úgy éreztem, mintha néhány vödörnyi víz került volna a medencébe. Napról napra, vödörről vödörre, hónapról hónapra fokozatosan töltögettem az űrt a szívemben. Ez a gyakorlat javította a kedélyállapotomat, és egyre nyugodtabbnak, vidámabbnak és magabiztosabbnak éreztem magam.
Évekkel később, miután pszichológus lettem, rájöttem, hogy miért okozott olyan jelentős változást bennem ez a látszólag jelentéktelen gyakorlat: belső erősségeket szőttem bele az agyam, az elmém és az életem szövedékébe – más szóval „boldogságra huzaloztam” az agyamat.
…a tapasztalataink számítanak. Nemcsak abból a szempontból, hogy milyen érzést keltenek az adott pillanatban, hanem azért is, mert maradandó nyomokat hagynak az agyunkban. A boldogság, az aggodalom, a szeretet és a szorongás tapasztalata valódi változásokat képes létrehozni agyunk ideghálózataiban. A tudatos tapasztalat, és különösképpen az, ami az éber tudatosságunk előterében van, rendkívüli módon felfokozza az idegrendszer struktúraépítő folyamatait. A figyelmünk olyan, akár a reflektorfény és a porszívó kombinációja: megvilágítja azt, amire irányul, majd beszippantja az agyunkba – jó vagy rossz irányba befolyásolva azt.
Egy régi mondás szerint az elmét az alakítja, amire összpontosul. A tapasztalatfüggő neuroplaszticitásról szerzett ismereteink alapján ennek a mondásnak a mai változata úgy hangozna, hogy az agyat az alakítja, amire az elme összpontosul. Ha az elménk önbírálatra, aggodalmakra, másokkal kapcsolatos zúgolódásra, sérelmekre és stresszre összpontosul, akkor az agyunk eszerint formálódik, és nagyobb fokú reaktivitás, a szorongással és lehangoltsággal szembeni sebezhetőség, a fenyegető helyzetekre és a veszteségekre fókuszáló beszűkült figyelem, valamint haragra, szomorúságra és bűntudatra való hajlam alakul ki bennünk.
Ezzel szemben ha újra meg újra a kellemes eseményekre és körülményekre (például arra, hogy valaki kedves volt velünk, vagy hogy van tető a fejünk felett), a pozitív érzésekre, az elvégzett feladatokra, a testi örömökre, valamint a jó szándékú megnyilvánulásokra és a jó tulajdonságokra helyezzük elménk fókuszát, akkor idővel az agyunk más formát fog ölteni, mégpedig olyat, amely erőre és rugalmasságra, valamint reálisan optimista szemléletmódra, pozitív kedélyállapotra és önbecsülésre huzalozott. Ha visszatekintünk az elmúlt hetünkre, főként mire összpontosult az elménk?
A tapasztalatfüggő neuroplaszticitás tudománya azt igazolja, hogy minden egyénben megvan a képesség arra, hogy a jobb irányba változtassa meg az agyát – ezt nevezte Jeffrey Schwartz tudatosan irányított neuroplaszticitásnak. Ha mi magunk nem élünk ezzel a képességünkkel, más erők fogják alakítani az agyunkat helyettünk: például a munkahelyi vagy otthoni kényszerítő hatások, a technológia és a média, a rámenős emberek, a fájdalmas múltbeli élmények hosszan érezhető hatásai, valamint – ahogy a következő fejezetben látni fogjuk – maga az ős-természet.
Másrészről azonban gyorsan, könnyen és élvezetes módon alkalmazhatjuk a tudatosan irányított neuroplaszticitás erejét a mindennapok áramlásában arra, hogy kifejlesszük magunkban a nyugalom, a magabiztosság, az önelfogadás, a kedvesség, a másoktól kapott szeretet, az elégedettség és a belső béke tartósérzéseit. A könyvben kínált gyakorlatok segítségével lényegében roppant egyszerű dolgot fogunk tenni: a mindennapok során átélt jó élményeket jó idegi struktúrákká fogjuk átalakítani. Szakmai nyelven fogalmazva: mentális állapotokat fogunk aktiválni, melyeket azután neurális jellegzetességekként fogunk telepíteni. Aztán amikor szükségünk lesz ezekre a jellegzetességekre, mindig meríthetünk belőlük. Ezek a belső erősségeink, az elménkben növekedő jó virágai.
