Az erős stressz 43 százalékkal megnövelte a halál valószínűségét. Viszont – és éppen ez ragadta meg az én figyelmemet – ez a megnövekedett kockázat csak azokat érintette, akik úgy gondolták, hogy a stressz hátrányosan hat az egészségükre. Azok a résztvevők, akik azt mondták, hogy sok a stressz az életükben, de nem tartották károsnak, nem voltak kitéve nagyobb elhalálozási kockázatnak. Sőt, az egész vizsgálatban náluk volt a legalacsonyabb annak a kockázata, hogy meg fognak halni – még azokénál is alacsonyabb, akik arról számoltak be, hogy nagyon kevés stresszt éltek át.
A kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy nemcsak a stressz öli meg az embert, hanem a stressznek és annak a hiedelemnek a kombinációja, hogy ez az állapot ártalmas az egészségre. A kutatók becslése szerint a vizsgálat nyolc éve alatt nagyjából 182 000 amerikai halt meg túl korán azért, mert szerintük a stressz kárt tesz az egészségükben.
Nálam itt állt meg a tudomány. Évi húszezer halálesetről beszélünk! Ha hihetünk a Betegség-ellenőrzési és -Megelőzési Központok statisztikáinak, akkor a „stressz káros az egészségre” hiedelem az Egyesült Államokban a tizenötödik a leggyakoribb halálokok mezőnyében, és több embert visz a sírba, mint a bőrrák, a HIV/AIDS vagy az öngyilkosság.
El lehet képzelni, hogy majd’ kitértem a hitemből. Egész életemben teljes erőbevetéssel arról próbáltam meggyőzni az embereket, hogy a stressz rossz hatással van rájuk, és magától értetődő volt számomra, hogy ez az üzenet – valamint a munkásságom – segít nekik. És ha nem? Mi van, ha ugyan az általam tanított technikák – a testmozgás, a meditáció és a társas kapcsolatok ápolása – valóban hasznosak, de valójában én magam ásom alá ezek jótékony hatásait, ha azt az üzenetet sulykolom állandóan, hogy a stressz árt az egészségnek? Lehetséges volna, hogy a stresszkezelés nevében több kárt okoztam, mint hasznot?
Most már bevallhatom, nagy volt a csábítás, hogy úgy tegyek, mintha soha nem láttam volna ezeket az eredményeket. Végső soron ez is csak egy vizsgálat – méghozzá pusztán korrelációkon alapult! A kutatók csak annyit tettek, hogy megvizsgáltak számos olyan különböző tényezőt, amelyek megmagyarázhatják a kapott eredményt, többek között a nem, a rasszbeli és az etnikai hovatartozás, az életkor, az iskolázottság, a jövedelem, a munkahelyi státusz, a családi állapot, a dohányzás, a testmozgás, a tartós egészségi állapot és az egészségbiztosítás hatásait. A felsoroltak egyike sem adott azonban magyarázatot arra, hogy a stresszel kapcsolatos hiedelmek miért állnak kapcsolatban a stressz szintjével, és nem jósolják meg előre, hogy mekkora valószínűséggel fog meghalni az illető.
Mindazonáltal a kutatók nem végeztek igazi kísérletet és nem avatkoztak be az emberek stresszel kapcsolatos hiedelmeibe, ezért nem lehettek teljesen biztosak abban, hogy tényleg a stresszre vonatkozó hiedelmük miatt haltak meg ezek az emberek. Lehetséges lenne vajon, hogy másfajta stresszt él meg az az ember, aki szerint a stressz káros az egészségére – és ráadásul ez a másfajta stressz még károsabb lenne? Vagy esetleg ezeknek az embereknek olyan a személyiségük, hogy ők sokkal könnyebben áldozataivá válnak a stressz káros hatásainak?
Hiába akartam, mégsem tudtam szabadulni ettől a tanulmánytól. Kétségek között vergődtem, de megláttam benne a lehetőséget is. Mindig azt tanítottam a Stanford Egyetemen, hogy az a legizgalmasabb tudományos eredmény, amely megkérdőjelezi mindazt, amit önmagunkról és a világról gondolunk. Na de vajon én képes vagyok-e nyitott szemmel ránézni a saját hiedelmeimre? Amikor a hóhért akasztják...
Ez a véletlenül a kezembe került eredmény – mely szerint a stressz csak akkor káros, ha azt hisszük, hogy káros – lehetővé tette számomra, hogy újragondoljam mindazt, amit tanítok. Sőt, csábító volt, hogy azt is fontolóra vegyem, én magam hogyan viszonyulok a stresszhez. Megragadjam ezt a lehetőséget? Vagy dugjam valamelyik fiókom mélyére a fenti kutatási eredményt és folytassam a harcot a stressz ellen?
[…]
Kíváncsi voltam arra, hogyan befolyásolja a stresszhez való hozzáállásunk az általa kiváltott hatást, ezért elkezdtem további bizonyítékok után kutatni. Azt akartam tudni, tényleg számít-e, hogyan gondolunk a stresszre. Ha pedig valóban árt nekünk, ha azt hisszük, hogy rosszat tesz nekünk a stressz, akkor vajon mi lenne az alternatíva? Akad olyasmi is, amivel érdemes összebarátkoznunk a stresszel kapcsolatban?
Miközben átnéztem az elmúlt három évtized tudományos vizsgálatait és felméréseit, nyitott szemmel tekintettem az adatokra. Találtam bizonyítékot azokra az ártalmas hatásokra, amelyektől félni szoktunk, de találtam olyan jótéteményeket is, amelyeket ritkán szoktunk észrevenni. Tanulmányoztam a stressz történetét, és megtudtam, hogyan jutott arra a következtetésre a pszichológia és az orvostudomány, hogy a stressz megmérgezi az életünket. Beszéltem olyan tudósokkal is, akik a stresszkutatók új nemzedékéhez tartoznak, s akiknek a munkássága arra sarkall, hogy újraértelmezzük a stresszt, a jótékony hatásait is megvilágítva. E vizsgálatok, felmérések és beszélgetések hatására teljesen megváltozott az, ahogyan a stresszre gondolok. A legutóbbi tudományos eredmények azt mutatják, hogy a stressztől okosabbá, erősebbé és sikeresebbé tud válni az ember. Segít tanulni és növekedni. Még bátorságra és részvétre is ösztönözhet.
Ez az újfajta tudományterület azt is megmutatja, hogy egészségesebbek és boldogabbak lehetünk, ha átformáljuk azt, ahogyan a stresszre tekintünk. Nem az a legjobb módja a stresszkezelésnek, hogy csökkentjük vagy elkerüljük, hanem hogy másképp gondolunk rá és összebarátkozunk vele.
Megváltozott tehát az a cél, amit egészségpszichológusként követtem. Már nem abban akarok segíteni az embereknek, hogyan tudnak megszabadulni a stressztől, hanem azt szeretném elérni, hogy jobban együtt tudjanak élni vele. Ezt ígéri a stressz új tudománya, és erre törekszem ebben a könyvben is."
