A figyelmesség valójában kölcsönös segítőkészség, mellyel megszépítjük egymás életét. A figyelmességet ezért soha ne parancsoljuk rá a gyermekre. Ha látod, hogy gyerkőcöd nem adja át a helyét egy idős embernek (lehet, mert csak elbambult, vagy megmakacsolta magát), kérdezd meg tőle: „ -Szeretnéd átadni a helyedet?”. Ha így teszel, meghozod a kedvét a figyelmesség adásához. Ezt is mondhatjuk neki: „-Látod, milyen sok itt az ember? Annak a bácsinak már nem olyan fürge a lába, hálás, ha egy udvarias gyerek átadja neki a helyét.” Ha nekünk adja át egy gyermek a helyét, ne aranyoskázzuk le, ne mosolyogjuk meg, fogadjuk el, üljünk le, és köszönjük meg.

Ha otthon figyelmes, ne dicsérd meg, csak köszönd meg egyszerűen. Neki is felemelő érzés lesz.

A figyelmesség nem az utasítás, hanem a szeretet területe. Ne légy kényszeres nevelő! Ezért, ha nem osztja meg a csokiját a többiekkel, ne parancsoljuk meg neki, ne szidjuk le, mert csalódott lesz, és dacos. Kezeld ezt a kérdést megértéssel, bizalommal, és egyszer eljön majd a nap, amikor feltámad benne az igény arra, hogy megosszon valamit.

Ha otthon segíteni akar, ne külddjátszani, mert tapintatlanságnak számít, és káros rá nézve, hiszen gátlásos lesz, és értéktelennek fogja magát érezni. Hadd nőjön bele a természetes, segítőkészséggel teli együttélésbe! Engedd, hogy a helyes magatartás magától, utánzás és szeretet révén alakuljon ki benne, így könnyebben fog tudni kapcsolatot teremteni embertársaival is.

(Fotó:talkaboutgiving.com)