– Tudod, Lilla, én azt gondolom, hogy az ember is olyan, mint a napraforgó. Kis magként jó talajba kerül, az édesanya és az édesapa, a családja az eső, a nap, a szél, akik táplálják, óvják, féltik. A barátai is olyanok lesznek számára, mint a napfény. Ha elszomorodik, csalódik, vagy meg szeretné osztani az örömét valakivel, akkor a barátai, a családja lesznek számára mindig az erőforrások. A hamubansült pogácsa, amilyet nagynénédék sütnek neked – mondta rejtélyesen Tündérbogyó.
– Miért kell elpusztulnia a napraforgónak? Miért nem él örökké? – kérdezte szomorúan Lilla.
Tündérbogyó megsimogatta Lilla fejét.
– Tudod, Lilla, a napraforgó nem hal meg. Ott van minden kis magban. Tovább él a következő napraforgómezőben, majd megint a következőben. Minden kis mag tudja, hogy a napraforgótányérban kezdte az életét. Innen indult, innen kapta a táplálékot, a napfényt, az életet. Minden kis magban ott van a nagy napraforgó is.
– Értem, mondta megnyugodva Lilla, és jól esett, hogy a szél végigsimította az arcát. A tücsökciripelés és a szájharmonika hangja összevegyült a déli harangszóval.
– Olyan jó, hogy vagy nekem, Tündérbogyó. Te vagy az én Napom! – mondta Lilla, és olyan cuppanós puszit adott Tündérbogyónak, hogy kipirosodott az arca. És ha nem is leszel már itt velem, te is ott fogsz élni az én szívemben, pont úgy, mint a napraforgómagban a nagy napraforgó."
(Részlet a Mesepszichológia 2. könyvben található EQ fejlesztő mesékből, Fotó:simplybackgrounds.deviantart.com)
