Talán emlékszünk még egy-két gyalázatos tini húzásunkra, amelyek kellően borzolták szüleink idegrendszerét. Mi persze úgy éreztük ilyenkor magunkat, mintha a világ ellenünk lenne, és senki nem ért meg minket, de mi sem értjük a körülöttünk lévő embereket. Különösen a szüleinket, hiszen ők mindig mást szerettek volna, mint mi. Ugye mennyire ismerős?! Most, szülőként talán éppen ebben a cipőben topogva értjük meg azt, hogy mit élhettek meg velünk szüleink. Ha nem voltak kirívó, komoly eseteink, akkor is mindennapos lehetett a veszekedés, a világgal való harc, amelyeket a bennünk lévő kérdések és frusztrációk váltottak ki. Már nem csak a kis baba világunk létezett, hanem úgy éreztük fél lábbal a felnőttkorba értünk, és jogunk van véleményt alkotni, jogunk van azt tenni, amit szeretnénk. Ezek javarészében természetesen a felnőttek meggátoltak, vagy legalábbis finomítottak ötletünkön. Mindezt annak érdekében tették, hogy a jó irányba fordítsanak minket, hogy ne érjen annyi pofon és csalódás. Most ugyanezt tesszük gyermekeinkkel.

A pubertáskor végére a fiatalból felnőtt válik, és ez sok esetben inkább csak fizikailag értendő, de tapasztalatok híján még messze van az, amikor érett felnőttről beszélhetünk. Mindenesetre a fejlett országokban a felnőttkor tizennyolc évesen kezdődik. Nem mindenhol van így kiélezve ez a korszak, hiszen más kultúrákban a serdülőkor rövidebb idejű. Bárhol is él az ember, a tinédzserkorra jellemző testi és hormonális változások ugyanúgy végbemennek a gyermekekben. Olyan kultúrákban növekedve, ahol a kamaszkor elérése egybeesik a felnőtté válás megünneplésével, és a közösség felelősségteljes tagjává válását jelenti, egészen máshogy reagál a fiatal, mint nálunk, ahol a gyermek és a fiatal felnőtt között billegő személyiségként kezeljük őket. Már nem kisgyerekek a kamaszok, de még mindig korlátok közé vannak szorítva, így a felnőttek világába sem igazán tartoznak. Mi tehetjük tehát ilyen labilissá gyermekeinket tini korukban?

A biztonságos családi légkör, a nyugalom, a szeretet, amelyben a gyermek felnő sajnos nem mindenki számára adott. Vannak fiatalok, akiknek ideje korán fel kell nőniük, mert tragédia történt a családjában. Gondoskodniuk kell saját magukról, testvéreikről, be kell segíteni a házimunkákba, sőt, még a tanulás mellett munkát is vállalhatnak azért, hogy életben tudják tartani családjukat. Másokat kiszakítanak a családjukból a körülmények miatt, és többedmagukkal, mégis egyedül nőnek fel. Szerencsés az a gyerkőc, akinek ilyet nem kell megélnie és felnőtté csak nagyjából húszéves korára kell válnia. A fejlődő országok gyermekei kicsi gyermekkorukból átmenet nélkül csöppenek bele a felnőtt életbe. A pubertáskor elérése felnőtté avatásuk rituáléját is jelenti, amelyek nagyon eltérőek lehetnek kultúránként. A szertartás végeztével a gyermekből hirtelen felnőtt válik.

A mi kultúránkban a felnőtté válás időszaka hosszúra nyúlik, sokáig élnek velünk gyermekeink, de a természet egy erős szembenállást tanúsít, ugyanis gyerkőceink egyre korábban érnek, és a tinikor kezdete is korábban jelentkezik. Ez adja leginkább a feszültségforrást gyermek és szülei között.

További érdekességekért kérjük, keressétek fel Facebook oldalunkat!