Azok az emberek, akik átéltek valamilyen súlyos traumát, bizonyos körülmények között kívülről jól alkalmazkodónak és „normálisnak” tűnhetnek – egészen addig, amíg valamilyen váratlan esemény fel nem tépi a régi sebeiket, s felszínre nem hozza az elfeledett és elfojtott emlékeket. Amint újra aktiválódik a trauma, ezek az emberek állandó pánikveszélyben élik az életüket, szó szerint elárasztják őket az intenzív traumatikus emlékeik, az úgynevezett „flashback”-ek (bevillanó emlékképek).
…a baba már az anyaméhen belül többfajta traumát megélhet. Mivel a várandósság ideje alatt – vagyis a gyerek megléte miatt – az anyákból és a szülőkből újra kiváltódnak a nemzedékeken át egymásnak adott sérülések, mindannyian hajlamosak érzelmileg elhatárolódni a babától. Minél fejlettebbnek számít egy kultúra, annál jobban elválasztódik egymástól anya és gyermeke, ami azt jelenti, hogy a baba már az anyja hasában egyre jobban elmagányosodik. Ezt a jelenséget mi, prenatális terapeuták állapítottuk meg.
Az anyja hasában lévő gyermek csak korlátozott mértékben tud reagálni ezekre a korai sérülésekre, például a magány- és elhagyatottságérzésekre, mivel csaknem „mozdulatlanságra ítéltetett”. Nem tud sem támadni, sem elfutni, mert a menekülés a halálával lenne egyenlő. Legfeljebb csak megfeszülni tud, vagyis megkeményíti az izmait, vagy pedig disszociál, egyfajta szétesés következik be. A sérülés vagy trauma elraktározódik a testében, és a gyermek vagy később a felnőtt a legkisebb kiváltó okra is újra átélheti azt. Foglya marad a korai traumájának.
Amennyiben a gyerekben és a felnőttben újra felidéződik a korai tehetetlensége és magárahagyottsága, akkor blokkolódnak az életenergiái, ami az izomfeszültségek vagy a belső szerveinek fájdalma révén fejeződhet ki. Ha túlságosan sokáig fennmarad ez az állapot, akkor – mint már említettük – legyengül az immunrendszer.
Az ilyen emberek menekülnek a túlingerlés és az izgalom elől. Képtelenek olyan heves érzelmek átélésére és uralására, mint a bánat, a harag vagy a düh. Az is lehet, hogy hajlamosak felrobbanni – addig „ülnek” a bánatukon, a dühükön vagy a szorongásukon, míg végül az vulkánként kitör. Képtelenek intenzív kapcsolatokba és kötődésekbe belemenni; s ha mégis sikerül felépíteniük egy kapcsolatot, akkor nem tudják azt fenntartani. Minél erőteljesebbek voltak a legkoraibb életszakaszban megélt traumatikus élményeik, annál kevésbé tudnak később megnyílni az élet előtt és örömet átélni.
Vajon milyen a sokk természete? Frank Lake és William Emerson definíciója szerint a sokk a trauma legszélsőségesebb formája, vagyis a közvetlen életveszély megélése. A trauma kívülről az izomzat megfeszüléséről és az így kialakult izommegkeményedésekről, valamint a krónikus fájdalmakról (hipertónus) ismerhető fel. Sokk esetén ennek éppen az ellenkezője történik – az izomzat erőtlen és petyhüdt, vagyis hipotóniás.
A baba akkor kerül sokkos állapotba, amikor legkorábbi határait durván megsértik.Természetesen bizonyos születés utáni és kora gyermekkori tapasztalatok és élmények traumához és sokkhoz vezethetnek; mindenekelőtt a szexuális visszaélések és a testi fenyítés. Később a gyermek vagy felnőtt aktív életében már a kisebb határsértések is előhívhatják ezeket a régi, testükben tárolt sokkos állapotokat; az érintettek ilyenkor sokkállapotba kerülnek, kiváltódik belőlük a hullareflex. Összeomlik a védekezőrendszerük. A sokkos állapotba került emberek teljesen legyűrve érzik magukat, nincs meg bennük a legkisebb erő sem, hogy ellenálljanak a rájuk törő érzéseknek. A mindennapokban ez gyakran a feltűnő erőtlenségben mutatkozik meg, amikor valaki már annyira fáradt, hogy semmire sem képes. A szétesés szokott lenni a fő védekező mechanizmus, amelynek testi oldalon a szédülés és a kábultság a megfelelője. A sokkos állapotban lévő emberek elszakadnak a saját erőforrásaiktól, megszakad a kapcsolatuk a saját testükkel, elvész belőlük az önértékelés és végül a spirituális élmények megélésének képessége.
Mindig a preverbális térbe nyúlnak vissza az olyan heves reakciók gyökerei, mint a trauma és a sokk. Szavakkal csak nehezen vagy sehogy sem tudjuk elérni ezeket a mélyebb szinteket, mert a legkorábbi emlékeinket nemcsak a központi idegrendszerünk tárolja (amely ekkoriban még meglehetősen differenciálatlan), hanem elsősorban a testünk. Az egymással összefüggő emlékekre épülő explicitemlékezetünk legtöbbször csak két-három éves korunkig visszamenően nyújthat támaszt, mert a nyelv kialakulásával kezd kiépülni. Emiatt a traumatizált emberekkel csaknem túlnyomórészt a test szintjén szoktam dolgozni.
Mielőtt elkezdenék a munkát a korai testi élmények szintjén, szeretem tőlük megkérdezni, hogy mit szoktak tenni vagy megélni a mindennapjaik során, honnan merítenek örömet és biztonságot, egyszóval erőt. Vagyis az erőforrásaikat keresem. Ezek azok a források, amelyekből azt az erőt nyerjük, amelyek a kritikus helyzetekben meg tudnak nyugtatni bennünket, és segítenek jelen lenni. Az emberek ugyanis, akik egy trauma hatása alatt állnak vagy sokkos állapotban vannak, mindig csak a múltban vagy a jövőben élnek, és nem a jelenben.
Az erőforrásaink abban segítenek bennünket, hogy tartani és védeni tudjuk a határainkat; segítenek megérezni a szükségleteinket és meghozni a döntéseinket. Orientálnak, s belőlük fakad a szeretet és a bizalom is. Végül az erőforrásaink révén találjuk meg azt az utat, amely az életünk értelméhez vezet.
Számomra mint terapeuta számára nagyon fontos feladat, hogy miután célzott kérdésekkel fényt derítettünk ezekre az erőforrásokra, alaposan lehorgonyozzuk őket az illető testében. Amikor azt kérdem, „Milyennek érzed a testedben ezt az erőt és életörömet, amit most megélsz?” vagy „Pontosan mit érzékelsz?”, akkor az illető valóban magáévá teheti ezeket az élményeket. Csak akkor tudok valakit elkísérni a mélybe – oda, ahová a problémái, konfliktusai, nehéz érzései vagy krízisei vezetnek –, ha már ismerem az erőforrásait.
A legfontosabb sík tehát, ahová „utazunk”, ennek megfelelően az emberi test, ugyanis itt tárolódnak a legrégibb emlékek. Igyekszem finoman haladni: először mindig meg kell érezni és le kell horgonyozni az erőforrásokat, aztán jöhet egy rövid „kirándulás” a trauma területére, mintha egy biztos támaszpontról indulna az ember; s rögtön utána is ide térünk vissza. Peter Levine „ingázásnak” nevezi ezt az eljárást. A traumaterápiában ez az eljárás a legfőbb parancsolat: soha nem szabad újra traumatizálni azokat, akikkel dolgozunk.
Amikor a test szintjén dolgozunk, a legtöbb ember gyorsabban és pontosabban megérzi, hogy hol van: az erőforrásai környékén, ahol életörömet érez, vagy inkább a régi reakciómintázatot váltja ki belőle a traumára való emlékezés? Ezért újra meg újra fel szoktam tenni a kérdést: „Mit érzel a testedben, amikor az erőforrásaid irányába mozdulsz el?” A test általában felmelegszik és lazává válik, amikor az ember az erőforrásaira emlékezik: belső nyitást vagy könnyebbséget érez. Amikor a trauma felé közeledik, akkor ellenben bezárulást és megkeményedést szokott érezni. Az energiák nem áramlanak szabadon, a testi érzések között uralkodik a fájdalom.
Ezért tehát új nyelvet tanítok azoknak, akikkel dolgozom: a test nyelvét. Amikor ennek mestereivé válnak, akkor kibírják a bennük zajló folyamatokat, s nem kell szükségszerűen beleesniük a sérüléseik régi „vermébe”. Van választásuk. Pontosan érzik, hogy mikor válik veszélyessé a helyzet.
Tapasztalatból tudom, hogy minél nagyobb az eredeti sérülés, annál erősebb a trauma vagy a szorongás megélése, és annál inkább szükség van arra, hogy az ember magánál tartsa az irányítást. Csak akkor sikerül neki uralni az érzelmeit, ha teljesen biztos lehet benne, hogy az ő kezében van a kontroll, és csak ekkor tud újra belemenni a másokkal való kapcsolatba. Csak így jut ereje teljébe. Mi, terapeuták igyekszünk megteremteni egy biztonságos teret – így a sérült emberek mindig érezni fogják, hogy meddig akarnak és tudnak önmaguk felfedezésével eljutni.
A test mindig tudja, hogy mi a következő lépés a gyógyulás irányába. Ezért azt szoktam kérdezni: Mit szeretne kipróbálni, milyen támogatásra van szüksége a részemről? Milyen testi érintésre? Nem én, a terapeuta tudom a következő lépést, hanem a saját teste, amely az én segítségemet kéri. Nekem legföljebb csak fantáziáim lehetnek és javaslatokat tehetek, de a tudás benne rejlik.
A súlyos élet- és válsághelyzetekben lévő emberekbe igyekszem lelket önteni – hiszen lehet, hogy ekkor fordul jobb irányba az életük. Ha később visszatekintenek, akkor talán felismerik: pontosan ezen a kapun, ezen a krízisen, ezen a sötétségen vagy ezen a poklon kellett átmenniük ahhoz, hogy megszerezzék életük nagy kincsét, a valódi gazdagságot, hogy szabad utat engedjenek a bennük rejlő lehetőségeknek. Minél jobban szenved valaki, annál édesebb a gyümölcs, amelyet megszerezhet. Mindig ez derült ki, akár a saját utamra gondolok, akár arra a sok emberre, akiket a sajátjukon kísértem. Ha megvan bennük a bátorság áthatolni ezen a szenvedésen, akkor óriási élmény és mély béke vár rájuk. Minden traumában csodálatos erő vagy energia rejtőzik, és az életünk nagy feladata, sőt életünk értelme fölszabadítani és átalakítani ezt.
