Ha nem akarjuk ezzel a teherrel leélni életünket, muszáj és fontos az elengedés. Könnyű ezt mondani. Mint ahogy azt is, hogy az idő minden sebet begyógyít.

Édesanyám halálát követően lépten-nyomon ezt mondták az arcomba. Én pedig legszívesebben az illető arcába léptem volna, mert majd belehaltam az imádott lény hiányába. Persze hogy segíteni szerettek volna nekem. Nem az ő hibájuk volt. Valószínűleg pontosan ezt a sablonszöveget mondtam volna nekik én is. Sőt amikor ezeket mondták nekem, akkor magamban azon gondolkodtam, hogy de szívesen lennék most az ő helyükben. Szívesen mondanám én a semmitmondó és jelentő szavakat, csak ne nekem kellene azt éreznem, hogy a kín belülről emészt fel.

Menekültem mindenhová, mindentől el. Azonban bárhová mentem, pont nem volt jó. Mentem máshová. Ez így ment egy darabig. A helyzetemet tovább nehezítette, hogy nem csak magamra kellett vigyázni (nem vigyázni), hanem a pici lányomra. Miatta ép ésszel kellett kezelnem a helyzetet. Nehezítette, mert magamra is alig volt erőm figyelni, nem hogy egy apróságra. És persze könnyebbé tette a gyászomat, mert elterelte a figyelmem szeretetével, lényével.

És valóban igaz a mondás, az idő minden sebet begyógyít. Egy kicsit árnyaltabban fogalmaznék. Idővel a lelkünk sebein a heg már kezd halványodni. Sosem fog megszűnni, csak kevésbé fog látszani. Egy idő után már nem tudunk sírni sem. A velőnkből feltörő könny már kimosta a sebeinket, attól indult gyógyulásnak is.Azt mondták nekem, hogy keressek célokat, hobbit, amibe bele tudok temetkezni, feledkezni , amivel ha foglalkozom, nem mindig csak a fájdalmamra figyelek majd, hanem az időmet annak a tevékenységnek szentelem, ami örömet okoz. Ez is nagyon hasznos tanács. Csakhogy erre a szintre el is kell jutni.

Amikor eltávozik egy imádott személy, akkor az itt maradottaknak olyan űr keletkezik az életében és a lelkében, amit senki és semmi nem tud pótolni. Nem is kell és nem is lehet, de ez egy folyamat, amit meg és át kell élni ahhoz, hogy a további lépcsőfokra léphessünk. Van, aki viszonylag hamar, van, aki később tudja ezt megtenni. Ilyenkor magunkat sajnáljuk. Miért történt ez velem? Miért ver az Isten? Pedig tudjuk, hogy minden okkal történik. Semmi sincs véletlenül.

Hagyjuk, hogy megéljük érzelmeinket. Fáj? Fájjon, fájnia kell. Sírni kell? Sírj! Zokogj, de velődből ám, hogy tisztulj.
Egy idő után már sírni sem tudsz, és akkor kezd kitisztulni kicsit az agyunk. Akkor kezdünk világosabban látni. Akkor kezdünk megint szépséget és örömöket felfedezni az életünkben, a világban.

(Fotó:passadenavilla.com/bishoysblog.com)