Ahogyan a halál is természetes, úgy a gyász is az, annak velejárója. Elképesztően tud fájni léleknek és testnek is, ha valakitől végleg meg kell válnunk. Amíg nem találjuk magukat ilyen helyzetben, addig is érzékelhetjük egy ilyen szomorú történés nehézségeit, de igazán csak akkor értjük meg, amikor magunk is megtapasztaljuk.

Sok helyről hallottam már azt, hogy a temetés után várják a szerettüktől búcsúzók a megnyugvást. A temetés az, amely végleg lezárulttá, vissza nem fordíthatóvá teszi az elmúlást. Részvétünk kifejezésekor sokan használják, hogy a gyászolónak megnyugvást kívánnak. Külső szemlélőként logikusnak tűnik, hogy a temetés után következik az, hogy el kell fogadni az elfogadhatatlant, fel kell dolgozni a történteket és lehetőség szerint tovább élni az életet. Sokan gondolják azt, hogy a temetés után talán könnyebbé válik a lélek, megtanulnak együtt élni azzal, hogy attól fogva máshogyan kell tovább élni, de lezártnak tekintenek egy életszakaszt és mehet tovább az élet. Valójában azonban, ha az elhunyt egy hozzánk nagyon közel álló személy, akkor elvesztése megvisel és a temetéssel sem válik minden olyan simává. Igazából ekkor kezdődik el a komoly gyászmunka.

A halállal való szembesülés csak az egyik sokk, amire teljes mértékben akkor sem lehet felkészülni, ha már érezhető a halál szaga. Annak felfogás, hogy valaki elment is nagyon nagy lelki falat, azonban azután nagyon sok ügyintézés szakad az emberre. Ez egy olyan szakasz, amikor tudatában vagyunk annak, hogy mi történt, de a sok feladat elterelheti némileg a figyelmet.

Azonban szembesülni kell a sok részvéttel, amit kapunk idegenektől és ez lelkileg is megterhelő, valamint nap, mint tudatosítják bennünk, hogy mi történt velünk. Sokak abban bíznak, hogy amiben vannak, csak egy rossz álom és előbb vagy utóbb felébrednek belőle. Aztán a valóság arcon csapja őket, vagyis a gyász, az elmúlás teljes mértékig tudatosul. Következik a düh, a harag állapota, hogy miért velünk történik, miért kellett elmennie a szerettünknek? Ehhez még társulhat az önvád, a bűntudat, hogy vajon mindent megtettünk-e, amit lehetett? Marcangoljuk magunkat azért, hogy még mi minden közös dolgunk lett volna együtt. Ez egy olyan melankolikus, szomorú állapotba kerget, amely van akinél hosszabb, van akinél rövidebb ideig marad. A gyász szakaszai között nem lehet általánosan felállított hatávonal, mindenki máshogy és más ütemben dolgozza fel.

További érdekességekért kérjük, keressétek fel Facebook oldalunkat!