Van olyan különleges, nyugodt, átható csend, amelyik egy-egy este áll be vidéken; vagy amelybe behallatszik a távoli kutyaugatás, a meredek emelkedőn kaptató vonat füttye; ismerjük a ház csendjét, amikor mindenki aludni tért, és ennek különösen nyomatékos formáját, amikor felébredünk az éjszaka közepén, és bagolyhuhogást hallunk a völgyben; és érzékeljük azt a csendet is, amely megelőzi a bagoly párjának válaszát.

Csendje van valamely régi, elhagyott háznak, és csendje van a hegynek; létezik a két ember közötti csend, akik ugyanazt látták, ugyanazt érezték, és cselekedtek.

Azon az éjszakán abban a bizonyos távoli völgyben, amelyet a különleges alakú sziklatömbökkel ékes legrégibb hegyek öveznek, a csend olyan valóságos volt, mint a tapintható fal. És az ablakon ki lehetett látni a ragyogó csillagokra. Nem önmagától beállt csend volt; nem arról volt szó, hogy elnémult a föld, és a falusiak mind aludtak, áradt mindenhonnan - a távoli csillagokból, a sötét hegyekből, az ember saját elméjéből és szívéből.

Úgy tűnt, a csend elborít mindent a folyóágy legkisebb homokszemcséjétől kezdve - amely csak akkor lát folyóvizet, ha esik az eső - egészen a magas, szétterülő fügefáig és az enyhe szellőig, amely most kezdett lengedezni. Létezik az elmének az a csendje, amelyet soha nem érint meg semmilyen zaj, semmilyen gondolat vagy a tapasztalás tovalengő szele. Ez az a csend, amely ártatlan és így végtelen. Ha az elmének ez a csendje áll be, tett származik belőle, és ez a tett nem okoz zavart vagy szenvedést."