Az egyetemen politológiát tanultam, ami azt jelenti, hogy rengeteg beadandót írtam. Egy normális hallgató, ha beadandót ír, valahogy így osztja be az idejét. Hogy, tudjátok…kicsit komótosan indul, de pont eleget elvégez az első héten, hogy a vége felé, néhány húzós nap után,mindennel elkészül, nincs fejetlenség.

És én is így akartam csinálni. Ez volt mindig a terv. Mindent összekészítettem, de akkor, amikor tényleg neki kellett volna feküdni, valahogy ez lett a vége.És így ment ez minden egyes beadandóval.

De akkor jött a 90 oldalas szakdolgozat, olyan dolgozat, amin egy évig kellene dolgozni. Tudtam, hogy egy ilyen beadandónál a normális munkamódszerem nem működhet. Túl nagy hozzá a feladat. Úgyhogy jól kiterveltem, és arra jutottam, hogy valahogy így kéne csinálni. Így telik majd el az év. Komótosan kezdem, a középső hónapokban kicsit rákapcsolok, és a végén rendesen beletaposok a gázba. Olyan, mint egy kis lépcső. Mennyire lehet nagy meló felmenni a lépcsőn? Nem nagy ügy, igaz?

De aztán nagyon fura dolog történt. Azok az első hónapok? Nyomtalanul eltűntek, és nem csináltam közben semmit. Kidolgoztam az új, átdolgozott tervet.

De aztán azok a középső hónapok is elteltek, és bele sem fogtam az írásba, úgyhogy hirtelen itt tartottunk. Aztán a két hónapból egy hónap lett, és abból két hét. Egy nap arra ébredtem, hogy három nap múlva határidő, és még mindig semmit se írtam, úgyhogy nem volt mit tenni: megírtam 90 oldalt 72 óra alatt, mind a két éjszakát ébren töltve – az emberek nem bírnak egymás után kétszer éjszakázni –átrohantam a kampuszon, lassított felvételben vetődtem, és még épp időben leadtam.

És azt hittem, ezzel vége a dolognak. De egy hét múlva felhívtak, az egyetemről kerestek. Azt mondták: "Tim Urbant keresem!" Én meg: "Én vagyok." Mire ők: "Beszélnünk kell a szakdolgozatáról." És én: "Oké." Azt mondták: "Ez a legjobb, amit valaha is láttunk."

Ez nem történt meg. Nagyon, nagyon rossz szakdolgozat volt.

Csak ki akartam élvezni a pillanatot, amikor mind azt hiszitek: "Ez a fickó szenzációs!"

Nagyon, nagyon rossz dolgozat volt. Akárhogy is, ma blogíró vagyok. A "Várj, De Miért?" blogot írom. És pár évvel ezelőtt úgy döntöttem, hogy írok a halogatásról. A viselkedésem mindig összezavarta a nem-halogató ismerőseimet, és el akartam magyarázni a világ nem-halogatóinak, hogy mi zajlik a halogatók fejében, és miért olyanok, amilyenek. Az elméletem szerint a halogatók agya ténylegesen másmilyen, mint a többiek agya. Hogy tesztelni tudjam, kerestem egy MR labort, ahol beolvashattam az agyamat, és egy igazoltan nem-halogatóét, hogy össze tudjam hasonlítani. El is hoztam a képeket megmutatni.Szeretném, ha alaposan megnéznétek, láttok-e a különbséget.

Tudom, hogy aki nem képzett agytudós, annak nem egyértelmű, de azért próbáljuk meg! Ez itt a nem-halogató agya. Na most… ez az én agyam.

Van különbség. Mindkét agyban lakik egy Józan Döntéshozó, de a halogató agyában van egy Élvhajhász Kismajom is. Mit jelent ez a halogató szempontjából? Azt jelenti, minden a legnagyobb rendben, egészen eddig: [Itt az idő dolgozni kicsit!] [Na neee!]

A Józan Döntéshozó meghoz egy józan döntést, hogy valami hasznosat csinál, de a Kismajomnak nem tetszik az ötlet, úgyhogy átveszi a kormányt, és azt mondja: "Inkább olvassuk el, mit ír a Wikipedia a Nancy Kerrigan-Tonya Harding botrányról, mert most jutott eszembe, hogy volt olyan.

Aztán elmegyünk a hűtőhöz, megnézzük, lett-e benne valami új, mióta 10 perce megnéztük. És utána jöhet egy YouTube-maraton, ami azzal kezdődik, hogy Richard Feynman a mágnesekről beszél, és sokkal, sokkal később végződik majd interjúkkal, Justin Bieber anyukájával.

"Ehhez elég sok időre lesz szükség, úgyhogy ma már nem marad időnk dolgozni. Bocsika!"

Mi a csoda történik itt? Az Élvhajhász Kismajom nem az a típus, akit szívesen látunk a kormánynál. A totális jelenben él. Nincs emléke a múltról, nincs tudása a jövőről, és csak két dolog érdekli: legyen könnyű és élvezetes.

Az állatvilágban ez működik is. Ha mondjuk kutya vagy, és egész életedben csak könnyű és élvezetes dolgokat csinálsz, óriási sikert aratsz!

És a Kismajomnak az ember csak egy másik állatfaj. Egyen eleget, aludjon eleget, és szaporodjon eleget,ami a törzsi időkben elég jól működhetett is. De ha nem tűnt fel, szólok, hogy már nem törzsi idők járnak.Fejlett civilizációban élünk, és a Kismajom nem tudja, hogy az mi. Ezért is van egy másik fickó az agyunkban, a Józan Döntéshozó, miatta tudunk megtenni olyasmit, amit egyetlen másik állat sem. El tudjuk képzelni a jövőt. Átlátjuk a dolgok menetét. Hosszú távra tervezünk. Ő ezt mind figyelembe akarja venni. És szeretné, ha azt tennénk, aminek épp most a legtöbb értelme van. Néha van is értelme a könnyű és élvezetes dolgoknak, mondjuk amikor eszünk, vagy lefekszünk aludni, vagy megérdemelt pihenésünket töltjük. Ezért van átfedés. Néha egyetértenek. De máskor sokkal több értelme van a nehezebb és kellemetlenebb dolgoknak az élet hosszú távú menetében. Ez pedig konfliktust szül. És a halogatónál ez a konfliktus mindig ugyanúgy ér véget: hogy rengeteg időt tölt ebben a narancssárga zónában, a könnyű és szórakoztató mezőben, aminek semmi értelme nincs. Sötét Játszótérnek hívom.

A Sötét Játszótér olyan hely, amit a világ halogatói mind pontosan ismernek. Ott szokás szórakozni olyankor, amikor a legkevésbé sincs itt a szórakozás ideje. A Sötét Játszótéren szórakozás valójában nem élvezetes, mert nem szolgáltunk rá, és a levegő nehéz a bűntudattól, szorongástól, önutálattól…ezektől a jó kis halogató-érzelmektől. Ha a majom áll a kormánynál, felmerül a kérdés: hogy kerül át a halogató valaha is a kék zónába, a kevésbé kellemes helyre, ahol az igazán fontos dolgok történnek?

Kiderült, hogy a halogatónak van egy őrangyala, valaki, aki mindig figyeli és vigyáz rá, a legsötétebb pillanataiban is… valaki, akit Pánikszörnynek hívnak. A Pánikszörny az idő nagy részében alszik, de hirtelen felriad, ha túl közel kerül egy határidő, vagy felmerül a nyilvános megaláztatás veszélye, befuccsol a karrierünk; bármiféle rémség közeleg. Még fontosabb, hogy ő az egyetlen, akitől a Kismajom retteg. Fontos szerephez jutott ő az életemben, nem is olyan régen, mert a TED emberei mintegy hat hónappal ezelőtt megkerestek, és meghívtak, hogy tartsak TED előadást.

Még szép, hogy igen mondtam. Világéletemben arra vágytam, hogy egyszer egykori TED-szónok lehessek.

De a nagy izgalmak közepette a Józan Döntéshozó mintha máson gondolkodott volna. Azt kérdezte: "Világos, hogy mit vállaltunk el? Megértettük, hogy ez mindenképp meg fog történni a jövőben?Most azonnal üljünk le, és dolgozzunk az ügyön!" A Kismajom válaszolt: "Tök igazad van, de nyissuk meg a Google Earth-t, nagyítsunk rá India alsó részére, tengerszint fölött 60 méterrel, és tekerjünk fölfelé két és fél órán át, amíg el nem érjük az ország tetejét, hogy jobban átérezzük India lényegét!"

Úgyhogy ezzel foglalkoztunk aznap. A hat hónapból négy lett, aztán kettő majd végül egy, és a TED emberei hirtelen nyilvánosságra hozták a szónokokat. Megnyitottam a weblapot, és ott volt a fejem, ahogy visszabámult rám. Na ki ébredt fel?

A Pánikszörny kezdi eszét veszíteni, és pár másodpercen belül totálisan elszabadul a pokol.

És a Kismajom – emlékszünk, retteg a Pánikszörnytől – sutty, felszaladt egy fára! És végre, végre-valahára a Józan Döntéshozó hozzáfér a kormányhoz, és elkezdhetek dolgozni a beszéden.

A Pánikszörny önmagában megmagyaráz sokféle, igencsak eszetlen halogató magatartást, mondjuk, hogy egy magamfajta hogy tölthet el két hetet úgy, hogy képtelen megírni egy beadandó első mondatát,aztán hirtelen rátalál a hihetetlen önfegyelmére, és az egész éjszakát ébren töltve megír nyolc oldalt. Ez az egész helyzet, a három főszereplővel: ez a halogató rendszere. Nem valami szép, de mégiscsak működik. Erről döntöttem úgy pár éve, hogy írok a blogomon.

És mikor megtettem, csak ámultam a visszhangon. Több ezer emailt kaptam, mindenféle emberektől szerte a világon, mindenféle szakmákból. Voltak köztük nővérek, bankárok, festők, mérnökök, és rengeteg, rengeteg doktorandusz.

És mind írtak, és mind ugyanazt írták: "Nekem is ez a bajom." De szíven ütött az éles ellentét a bejegyzés könnyed hangvétele és az emailek reménytelensége közt. Ezek az emberek végtelen frusztrációjukban írtak, azért, amit a halogatás tett az életükkel, amit ez a Kismajom tett velük. Elgondolkoztam ezen, és megkérdeztem: ha a halogató rendszere működik, akkor mi történik itt? Miért érzik ezek az emberek ennyire rosszul magukat?

Kiderült, hogy kétféleképpen lehet halogatni. Amiről csak beszéltem ma, minden felhozott példámnak,konkrét határideje van. És ha van határidő, a halogatás következményei csupán korlátozott idejűek,hiszen a Pánikszörny beavatkozik. De van egy másikféle halogatás is, ami határidő nélküli helyzetekben lép fel. Ha olyan karrierre vágysz, amikor önerőből kell elindulni, mondjuk a művészetekben, vagy vállalkozásban… ilyesminek eleinte nincs határideje, hiszen nem történik semmi addig, amíg bele nem vágsz, és nem dolgozol keményen, hogy minden mozgásba lendüljön. És a karrieren kívül is vannak fontos dolgok, amiknek nincs határideje, mondjuk a család vagy az edzés vagy az egészséges életmód,egy párkapcsolat fejlesztése, vagy a kilépés egy nem működő párkapcsolatból.

Ha a halogató egyetlen megoldása a nehéz dolgok elvégzésére a Pánikszörny, akkor bajban van, mert ezekben a határidőtlen helyzetekben a Pánikszörny nem fog jelentkezni. Nincs mire felébrednie, és a halogatás következményeit semmi sem korlátozza, csak húzódnak tovább az idők végéig. És erről a hosszú távú halogatásról, ami sokkal kevésbé látványos, sokkal kevesebbet beszélünk, mint a viccesebb, rövid távú, határidő alapúról. Ezt többnyire egyedül és csöndesen szenvedjük el. És ez lehet az oka a hosszú távú boldogtalanság és bánkódás jó részének. És azt hiszem, ezért írtak nekem ezek az emberek. Ezért érzik ennyire rosszul magukat. Nem azért, mert nagy erőkkel küzdenek egy projektért. Hanem azért, mert a hosszú távú halogatás külső szemlélővé tette őket időnként a saját életükben. Nem attól frusztráltak, hogy nem érték el az álmaikat, hanem attól, hogy el se tudták kezdeni a hajszolásukat.

Ahogy olvastam ezeket a leveleket, támadt egy kisebb megvilágosodásom: nem hiszem, hogy léteznek nem-halogatók. Ahogy mondom! Szerintem mindannyian halogatók vagytok. Talán nem mindenki egy szerencsétlenség, mint egyesek, és talán néhányan egészséges kapcsolatot ápolnak a határidőkkel, de ne felejtsük: a Kismajom akkor a legfifikásabb, ha nincsenek határidők.

Még egy utolsó dolgot szeretnék mutatni. Az Élet Naptárának nevezem. Ez itt egy-egy kis kocka egy 90 évig tartó élet minden egyes hetére. Nem is olyan sok kocka, főleg, hogy egy csomót már el is használtunk közülük. Szerintem mindannyiunknak hosszan, alaposan meg kéne néznie ezt a naptárat. El kell gondolkoznunk rajta, hogy mit halogatunk, mert mindenki halogatja valaminek a megtételét az életében. Nem szabad elfeledkeznünk az Élvhajhász Kismajomról. Ez mindannyiunk feladata. És mivel nincs valami sok kockánk, ez olyan feladat, amit valószínűleg már ma el kell kezdeni.

13:44Na jó, talán nem pont ma, de…Tudjátok. A közeljövőben.