Az élet alkonyának évei a legédesebbek közül valók... Még akkor is megvan a maguk gyönyörűsége, amikor már szinte véget értek.”
Van valami, ami miatt egészen más fényben láthatjuk az élet kései éveit, amikor megszabadulunk az elvárásoktól és határidőktől, a ránk nehezedő nyomástól és a felelősségtől, a szoros időbeosztástól és a nyilvános tevékenységektől, melyek életünk derekán ránk nehezedtek. Tér és idő áll rendelkezésünkre. Lehetőségek nyílnak előttünk, és a hangsúly most sokkal inkább az embereken, mint a feladatokon van, amire már évek óta nem volt példa. Ezeket az éveket az újszerűség érzése lengi körül, s ez ismeretlen a lelkünknek.

De Seneca hangsúlyozta: „ha tudjátok, hogyan öregedjetek meg helyesen”. Ez a lényeg. Végül az határozza meg, mennyire boldog és kielégítő évek elé nézünk, hogy tudunk-e mit kezdeni ezzel az új idő- és térérzékeléssel. Egy törtető és munkaközpontú társadalomban olyan kevesen tudjuk ezt valójában!

„Hallottátok, hogy mindketten nyugdíjba megyünk a jövő hónapban?” A nő hangja elszorult, szavaiban feszültséget lehetett felfedezni. Nyugtalan volt, és túlságosan szégyellte ezt bevallani. „Nem tudom, mit fogok csinálni, amikor állandóan együtt leszünk – mondta, és a hosszú, zavart csend után kínosan felnevetett. – Mihez kezdünk most? Ülünk, és nézzük egymást?”
Ez egy általános aggály. Mi lesz az életünkkel egy olyan társadalomban, amelyben a termelékenység áll a középpontban, ha a megszokott napirendünknek vége szakad? Mi történik velünk ekkor emberekként? Évek óta nem töltöttük otthon a napot együtt. Már maga az elképzelés valóságos agóniává teheti a nyugdíjazás előtti hónapokat. Bátornak mutatjuk magunkat, de mardos bennünket a bizonytalanság. Mihez fogunk kezdeni, amikor reggel felkelünk? Ha ilyen a nyugdíjaskor, kinek van erre szüksége? Minek éljünk tovább, amikor nincs már miért élni?

És mihez kezdünk akkor, amikor a nagy nyugdíjba vonulás megtörtént? Hirtelen szembe találjuk magunkat azzal, amit eddig az élet virágkorának, betetőzésének gondoltunk, ám amikor most innen körbetekintünk, semmit sem találunk. Belénk hasít a felismerés, hogy a hosszú évek után nem értünk egyébhez, csak a munkához. S ha magunkba nézünk, nem találunk ott semmit, csak ürességet.

Életünk legfontosabb választása előtt állunk, legalábbis azóta, hogy eljöttünk otthonról, felismertük, mihez szeretnénk kezdeni az életben, megtettük az első lépést a karrierünk útján, és végül eldöntöttük, hogy letelepszünk. Most azt kell eldöntenünk, hogyan éljünk, anélkül hogy valaki megmondaná, mit kell tennünk.

Tiszta helyzet. A napjainkkal mi rendelkezünk. A feladat most az, hogy újra megtanuljunk élni.
Dönthetünk úgy, hogy örömmel élünk. De úgy is, hogy keserűséggel visszatekintve éljük az életünket. Lehetünk elkeseredettek mindazért, amit szerettünk volna megtenni, de nem mertük megkockáztatni. Elkeseríthet bennünket a rengeteg idő, melyet egy olyan cégre áldoztunk, amely végül könnyedén meg tudott válni tőlünk, és még egy üdvözlőlapot sem küld karácsonykor. Megkeseredettnek érezhetjük magunkat, mert inkább a biztonságot és a függetlenséget választottuk a mély emberi kapcsolatok helyett. Dönthetünk a keserűség mellett, mivel végül csak a vég marad nekünk. De akár a keserűség, akár az öröm mellett döntünk, döntenünk kell! Életünk hátralévő része függ ettől.

Beletelhet némi időbe, mire kezdjük felismerni, hogy a nyugdíjba vonulással valójában elmerülünk az örömben. Ha azonban úgy döntünk, hogy ezt az új és előre megírt forgatókönyv nélküli időszakot örömmel éljük át, akkor túl fog csordulni bennünk az élet, olyan teljességgel, hogy néha szinte alig tudjuk elviselni. Az élet ezen időszakáról szólt a zsoltáríró, amikor így imádkozott: „Ízleljétek és lássátok, mily jóságos az Úr!”

Amit az évek alatt mindvégig tettünk, az Isten életre vonatkozó akaratának volt része. Mindennek volt valami célja. Éppen arra volt akkoriban szükségünk, hogy teljes emberré váljunk. És ez valóban – most már tudjuk – nagyon-nagyon jóságos, nagyon-nagyon édes volt. Ahogy a mostani időszak is az, pontosan ugyanazért. A hosszú élet Isten akaratának a része. Annak időszaka ez, hogy örvendezzünk a múltnak, mely elhozott bennünket idáig, ugyanakkor kedvünket leljük a lehetőségekben – amelyek a jelent alkotják.

Mielőtt eljön ez az idő, van még mit tanulnunk, ami a hasznunkra lesz, de figyelnünk kell erre. Minden okunk megvan, hogy hálásak legyünk az összes életszakaszért, amely elhozott bennünket eddig a pontig, az emlékekért, melyek oly sok örömet nyújtanak, az emberekért, akik segítettek ilyen messze eljutni, és az elért eredményekért, melyek belénk vésődtek az úton. Ezek az élmények ünneplésre szólítanak fel. Ugyanúgy nem a múlthoz tartoznak, mint ahogy mi sem. Örökre bennünk élnek.
Megérdemelnek egy szerető mosolyt, egy boldog nevetést, egy keserédes könnycseppet.

Büszkék lehetünk arra, amin végigmentünk, amit fejlődésünk során leküzdöttünk, amivé mindeközben váltunk. Hagynunk kell, hogy ezek az élmények újra átjárjanak bennünket, ezúttal nem annyira a körülmények miatt, amelyekre emlékszünk, hanem a meglátásokért, a melegségért, amelyeket még mindig hordoznak. Ezek az élmények valamit jelentettek akkoriban, de még most is jelenthetnek valamit, még most is élvezhetőek – bár természetesen másképp.

Eltölthet bennünket az öröm is, mert elérkeztünk az újfajta szabadság pillanatához. Most, emelt fővel és éberen, megvizsgálhatunk minden lehetőséget és, talán első ízben, eldönthetjük, mit akarunk igazán kezdeni az életünkkel, ahelyett hogy mit kell, mit kellene vagy mit illene tennünk. Most élvezzük azt az örömöt, hogy nem kell senkinek megfelelnünk. Mint a gyerekek a tengerparton, mi is eldönthetjük, mostantól szandálban vagy mezítláb lépdelünk-e végig az életen.

De ami a legfontosabb: elhatározhatjuk, hogy könnyedén fogunk végigsétálni ezen az utolsó életszakaszon, amikor minden kezd összeállni, értelemmel megtelni és új jelentést nyerni számunkra. Egyszerűen leülhetünk és nézhetjük a naplementét, hiszen többé már nem kell éppen akkor hazasietnünk a nagy forgalomban. Végigsétálhatunk a harmatos reggeli füvön, érezhetjük a pázsit illatát, és leszakíthatunk egy pitypangot, mivel, akár a pompás rózsának, a pitypangnak is megvan a maga szépsége, mint mindennek, ha megtanuljuk, hogy a szépséget keressük benne.

Boldogsággal tölthet el bennünket, hogy hetvenévesek vagyunk, hogy ott vagyunk, ahol vagyunk, hogy tudjuk, amit tudunk, s hogy a mai nap a rendelkezésünkre áll, és még többet tehetünk. A teremtést lelkünk lényegévé kezdjük tenni, és ezúttal lassan lélegezzük be, hogy átjárja a szívünket, és lehetővé tegye számunkra, hogy a teremtés azon részeit is meglássuk, melyeket eddig még nem sikerült megpillantanunk.

Elhatározhatjuk, hogy mindenkire rámosolygunk, akivel találkozunk, játszunk a gyerekekkel, beszélgetünk az idősekkel, kérdéseket teszünk fel a fiataloknak – és ezúttal meg is hallgatjuk a válaszaikat. Dönthetünk úgy, hogy ma valami új dologra törekszünk, hogy ismét tanulni kezdünk, és újra eltölt minket az ezzel járó izgalom.

Úgy is határozhatunk, hogy olyanoknak szenteljük magunkat, akik nem számíthatnak másra az életük jobbá tételében. Most minden a rendelkezésünkre áll: kedvező alkalom, függetlenség és annak tudata, hogy mindez mit követel meg tőlünk. Lehetőségünk van rá, hogy a legjobb arcunkat mutassuk. És lehetőségünk van arra, hogy másokat is hozzásegítsünk ehhez.

 Ezek az évek akkor terhesek, ha nem sikerül túllépnünk annak keserűségén, hogy megfosztottak bennünket az állásunktól, és nem vesszük észre, hogy amikor csendesen eltávolodunk az élet minden síkjától, megszabadulunk a velük járó díszletektől is.

 Ezek az évek akkor áldásosak, ha egy reggel arra ébredünk, hogy mámorossá tesz bennünket már maga a gondolat is, hogy élünk. Ekkor bárhová megyünk is, ezt az örömet fogjuk árasztani magunkból, amelyet végre képesek voltunk felfedezni önmagunkban.