Vannak-e emlékeitek, azok a fénylő ívek, melyek az elme csúcsai között feszülnek át?
Van-e otthonotokban szépség, mely a szívet a fából, kőből faragott tárgyaktól a szent hegyig vezeti?
Mondjátok meg nekem, megvannak ezek a ti házaitokban?
Vagy csupán kényelem van és a kényelem utáni vágy, az az alattomos dolog, mely vendégként lép a házba, s ott előbb gazdává, majd kényúrrá válik?
Úgy van, idomárrá válik, és szigonnyal és korbáccsal nagyobb vágyaitok bábjaivá tesz benneteket.
Habár a keze selyem, ám a szíve vas.
Csupán azért ringat benneteket álomba, hogy az ágyatok mellett állva kacagjon a test méltóságán.
Gúnyt űz egészséges érzékeitekből, és mint törékeny edényeket, pehelyágyba fekteti őket.
Bizony mondom, a kényelem iránti vágy megöli a lélek szenvedélyét, s vigyorogva kíséri a temetési menetet.
Hanem ti, a tér gyermekei, ti nyugalmatokban nyugtalanok, ti nem estek csapdába, nem juttok idomár kezére.
Házatok nem horgony lesz, hanem árboc.
Nem lesz csillogó bevonat, mely a sebet takarja, hanem szemhéj, mely óvja a szemet.
Ti nem fogjátok szárnyaitokat összezárni, hogy az ajtókon áthaladjatok, nem hajtjátok le fejeteket, hogy a mennyezetbe ne ütődjék, nem fogtok félni a lélegzéstől, nehogy falaitok megrepedjenek és leomoljanak.
Nem kriptákban fogtok lakozni, melyet a holtak emeltek az eleveneknek.
És bár pompás lesz és fenséges, házatok mégsem fogja titkotokat megtartani, sem gátját vetni vágyaitoknak.
Mert ami bennetek határtalan, az mind az ég palotájában lakik, melynek kapuja a hajnali pára, ablakai pedig a dalok és az éj csöndjei.
