Éjjel 11-kor Jim Finnegan fel s alá járkált a dolgozószobájában. Éjszakánként gyakran találta itt magát: egyedül mászkált fel-alá, és próbálta összeszedni a gondolatait. Élete feléhez közeledve most már tényleg kétségbeesett. Szétnézett a szobában, és pillantásával felmérte a rendetlenséget. Úgy festett, mintha egy hajléktalan szatyra dőlt volna ki benne. Könyvek, papírok, egy-egy zokni, régi levelek, félig üres cigarettás dobozok és egyéb kacatok voltak szétszórva, éppen úgy, mint fejében a félig megkezdett gondolatok.
Jim ránézett a tennivalók listájára, amely az íróasztala fölötti parafatáblára volt tűzve. Tizenhét tétel volt rajta, a legutolsót tollal többször bekeretezte, és felkiáltójeleket írt mellé: „Újjászervezési javaslat határideje: március 19., kedd!!!” Aznap március 18-át írtak, tehát hétfő volt, és Jim még csak el sem kezdte a javaslat megírását. Már hetek óta törte rajta a fejét, nagyjából azóta, hogy megemlítette a főnökének: van egy terve, amellyel úgy lehet emelni a termelékenységet, hogy közben az irodai munkamorál is megemelkedik. A főnökének tetszett az ötlet, és arra kérte, nyújtson be írásos javaslatot arra, hogyan is mutatna a gyakorlatban a terv. Még megjegyezte hozzá: reméli, Jim ezúttal „véghezviszi, amit elkezdett”, és valóban letesz valamit az asztalra.
Jim tudta, mit akar mondani. Már hónapok óta megvolt a fejében. Új számítógépes rendszerre van szükség az irodában, és a frontembereket nagyobb döntési jogkörrel kell felhatalmazni, hogy rögtön dönteni tudjanak, s ne rabolják mindenki idejét haszontalan találkozókkal. Ezáltal megnőne a hatékonyságuk, sokkal szívesebben dolgoznának, ami kétségtelenül jótékonyan hatna a munkamorálra. Nem nagy ördöngösség. Nyilvánvaló. Minden egyes ötlete megtalálható volt a padlón szerteszét heverő papírfecniken.
Most viszont Jim csak járkálni tudott. Hogyan is fogjak hozzá? – tűnődött. Ha nem jól jön ki, akkor azt mondják, tökfej vagyok, és még ki is rúgnak. Amiben semmi újdonság nem lenne. Miért éppen ez a munka tartana tovább? Mindig nagyszerű ötletei vannak, de képtelen megvalósítani őket. Ez vagyok én, és Jimmy most sem fog kibújni a bőréből. Felrúgta a szemétkosarat, ami tovább fokozta a padlón lévő rendetlenséget. Oké, belégzés, kilégzés, mondta magának.
Leült a számítógépe elé, és a képernyőre meredt. Aztán az asztalhoz ment, és pakolászni kezdett. Megszólalt a telefon, ő pedig felmordult: „Nem érted, milyen elfoglalt vagyok?” Amikor bekapcsolt az üzenetrögzítő, meghallotta Pauline hangját: „Jim, én most lefekszem. Csak azt akartam kérdezni, hogy haladsz-e a javaslatoddal. Sok szerencsét kívánok hozzá holnapra!” Nem volt annyi lélekjelenléte, hogy felemelje a kagylót, és beleszóljon.
Kínkeservesen telt az éjszaka. Valami apróság folyton elterelte a figyelmét az éppen soron lévő feladatáról. Kint felnyávogott egy macska. Eszébe jutott, hogy pár napja valaki mondott neki valamit, s vajon mire gondolhatott pontosan. Új ceruzára volt szüksége, mert a régit túl nehéznek érezte. Nagy nehezen begépelte, hogy „Javaslat az iroda átrendezésre az Unger Laboratóriumban”. Azután semmi. „Csak azt írd, amit mondani akarsz!” – tanácsolta egy barátja. Rendben, csak azt írom, amit mondani akarok. De csak nem jött semmi épkézláb gondolata. Eszébe jutott az új munka, amelyre jelentkezni akart. Lehet, hogy hagyni kéne a fenébe, és lefeküdni aludni. Nem, az nem fog menni. Kerül, amibe kerül, de be kell fejeznem ezt a javaslatot.
Hajnal négyre már hullafáradt volt, de fellobbant a lelkesedése. Egyszer csak jönni kezdtek a szavak. Kimerültsége valahogy megszüntette a belső cenzúrát, és azt vette észre, hogy egyszerű szavakkal, de nagyon érthetően fejti ki a javaslatait. Hatkor már az ágyban volt, és remélte, hogy még tud egy kicsit aludni, mielőtt kilenckor találkozna a főnökével.
Csak az volt a gond, hogy kilenckor még mindig aludt, mert lefekvés előtt elfelejtette beállítani az ébresztőórát. Amikor délben halálra váltan beérkezett a munkahelyére, azonnal látta a főnök arckifejezésén, hogy akármilyen jó javaslatot írt is, ez lesz az utolsó napja az Unger Laborban. „Kereshetnél egy kicsit rugalmasabb helyet magadnak – javasolta a főnöke, és megköszönte az irományát. – Te az ötletek embere vagy, Jim. Találj olyan helyet magadnak, amely jobban megfelel a stílusodnak!”
Jimnek figyelemhiányos zavara volt. Amikor harminckét esztendős korában eljött a rendelőmbe, egész addigi élete tele volt sorozatos alulteljesítésekkel, elvetélt munkahelyi és magánéleti célokkal, mert a neurológiai problémája miatt nem tudott figyelni, nem tudta fenntartani az erőfeszítést és befejezni a feladatokat
Az ADD olyan neurológiai tünetegyüttes, amelynek meghatározásakor az impulzivitás, a figyelem elkalandozása és a hiperaktivitás vagy energiatúltengés klasszikus hármasáról szoktak beszélni. Körülbelül 18 millió amerikaira jellemző manapság, s bár a Szétszórtság első kiadása óta többen hallottak már róla, mint korábban, még mindig sokan nem ismerik fel, hogy ők is ezzel a gonddal küzdenek. Előfordul gyerekeknél és felnőtteknél egyaránt, fiúknál ugyanúgy, mint lányoknál, és minden népcsoportnál, társadalmi-gazdasági rétegben, s teljesen független az iskolázottságtól és az intelligenciától. Korábban úgy vélték, hogy csak a gyermekkorra jellemző, és hogy kinövi az ember kamaszkorában. Ma már tudjuk, hogy az ADD-s populációnak nagyjából csak a harmada növi ki, kétharmada pedig felnőttkorában sem tudja elhagyni. Az ADD nem tanulási nehézség, nyelvtanulási képtelenség vagy diszlexia, és nem jár együtt alacsony intelligenciahányadossal, sőt nagyon sok figyelemzavaros ember rendkívül okos. Csak arról van szó, hogy okosságuk valahogy összegubancolódik odabent, a kibogozáshoz pedig több türelemre és kitartásra van szükség, mint amit ők egyszerre hadrendbe tudnak állítani.
