Jump to content

A dohányzás utáni sóvárgás megszüntetése

2016. 04. 04. 18:04

Sarah Bowen, a Washingtoni Egyetem Addiktív Viselkedések Kutatóközpontjának munkatársa alaposan átgondolta, hogyan tudná legjobban berendezni a kínzókamráját. Kiválasztott egy egyszerű tárgyalótermet, amelyben a hosszúkás asztalnál tizenkét ember le tudott ülni. Befedte az ablakokat és mindent eltávolított a falról, ami elterelhette a vizsgálati személyek figyelmét.

"Egyenként érkeztek. A kutató kérésére mindegyiküknél volt egy bontatlan cigarettacsomag a kedvenc márkájukból. Mindannyian le akartak szokni, de még nem sikerült nekik. Bowen arra kérte őket, hogy fél napig ne gyújtsanak rá, mert szerette volna elérni, hogy mindenki nikotinra kiéhezetten érkezzen meg a kísérletre. Tudta, hogy alig várják már, hogy rágyújtsanak és mélyen leszívják a füstöt, de meg kellett várniuk, míg mindenki megérkezik.

Amikor már teljes volt a létszám, Bowen az asztal köré ültette őket. Mindenki a falat nézte, háttal az asztalnak, hogy ne lássák egymást. Azt mondta nekik, hogy rakjanak el minden könyvet, telefont, ételt és italt, ő pedig mindenkinek adott íróeszközt meg papírt, hogy válaszolni tudjanak a kérdésekre. Bármi történt is, tilos volt egymáshoz szólniuk. Aztán elkezdődött a kínzás.

„Vegyék elő a csomagot és nézzék meg jól” – szólt az első instrukció. Megtették. „Most rázogassák meg” – mondta a dohányosoknak arra a rituális mozdulatára utalva, amikor elrendezik a dobozban lévő cigarettákban a dohányt. „Most szedjék le a celofánt” – hangzott a következő utasítás, majd „Most pedig nyissák ki”. Lépésről lépésre vezette a dohányosokat. Beleszagoltatott velük a dobozba, kivetetett egy szálat, amelyet egy darabig nézegetve és szagolgatva kézben kellett tartaniuk, mielőtt a szájukba tették. Elővetette a gyújtót, amelyet először csak közelíteniük kellett a cigihez, de nem gyújthatták meg vele. Minden egyes lépésnél arra kényszerítette a résztvevőket, hogy álljanak meg és időzzenek el pár percig. „Nem mondhatnám, hogy jól érezték magukat” – mesélte nekem a kutatónő. „A szobában tapintható volt a sóvárgás. Mindent megtettek, hogy eltereljék a figyelmüket: játszottak a ceruzával, nézelődtek, matattak.” Nem kéjelegni akart az agóniájukat nézve, hanem azt akarta elérni, hogy átéljék azt az erőteljes sóvárgást, amely megakadályozhatja a leszokást. A valódi cél azonban az volt, hogy megvizsgálja, a tudatosság-gyakorlat segít-e a dohányosoknak ellenállni a sóvárgásnak.

A kínzás megkezdése előtt a dohányosok fele egy rövid képzésben részesült, ahol egy „szörfözés a késztetéshullámokon” nevű technikát tanítottak nekik. Arra utasították őket, hogy nagyon figyeljenek oda a rágyújtás késztetésére, és ne próbálják megváltoztatni vagy megszabadulni tőle. Vajon milyen gondolatok cikáztak a fejükben? Milyennek érezték az erős késztetést a testükben? Émelyegtek, vagy mintha valami rágta volna a gyomrukat? Feszülést éreztek a tüdejükben és a torkukban? Bowen elmagyarázta nekik, hogy végül mindig megszűnnek a sóvárgások, akár engedünk nekik, akár nem. Amikor nagyon erős sóvárgást éltek át, akkor el kellett képzelniük, hogy egy-egy késztetés egy-egy hullám az óceán felszínén, amely egyre erősebb, de a végén átbukik és megszűnik. El kellett képzelniük magukat, amint egy szörfdeszkán meglovagolják ezeket a hullámokat, és nem küzdenek ellenük, de át sem engedik magukat nekik. Bowen utána arra kérte ezeket a résztvevőket, hogy alkalmazzák a szörfözéses technikát a sóvárgást kiváltó helyzetben."

(Forrás: Forrás: Kelly McGonigal: Akaraterő-ösztön, Fotó:pixabay.com)