A szája úgy görbült, mint egy összegyűrt papír. “Elfelejtettél nekem búcsúpuszit adni!” - suttogta, a hangja remegett a sérelme súlyától.
Felhívott és így szólt: “Elmentél anélkül, hogy búcsúpuszit adtál volna nekem!” - mondta vádlón. “Sajnálom édesem” - mondtam bűnbánó hangon.
“Nem baj” - mondta, és próbált úgy tenni, mint a felnőttek, ahogy lerakta a telefont.
Rosszkedvűen ette meg a reggelijét, felvette a cipőjét és elkészült.
Ahogy jött le a lépcsőn, az autó begördült a ház elé és megállt. Kiszálltam a kocsiból. Odaszaladt hozzám, az arca úgy ragyogott, mint egy kivilágított karácsonyfa.
“Sajnálom, hogy elfelejtettem” - mondtam, miközben felvettem és megöleltem őt. Nem mondott semmit. Az állkapcsa már fájt a mosolygástól.
15 év múlva senki nem fog emlékezni arra, hogy elkéstem a találkozóról, de a kislányom soha az életben nem felejti majd el, hogy az anyukája és apukája visszafordult és hazajött hozzá azért, hogy adjon neki egy búcsúpuszit!"
(Fotó: en.wikipedia.org)
