A pillanat hevében, amikor a gyermekünk egy játékkal dobálózik az étteremben, szemtelenül viselkedik, vagy nem hajlandó elkészíteni a házi feladatát, egyszerűen annyit szeretnénk elérni, hogy viselkedjen úgy, ahogy kell. Azt akarjuk, hogy hagyja abba a játék dobálását, kommunikáljon tisztelettudóan, és készítse el a házi feladatát.

Ha kisgyermekünk van, az elsődleges cél, azaz az együttműködés elérése, magában foglalhatja, hogy úttesten való átkeléskor meg kell fognia a kezünket, vagy a szupermarketben segítenünk kell neki letenni az olívaolajos üveget, amellyel úgy hadonászik a sorok között, akár egy baseball-ütővel. Idősebb gyermek esetén ez akár közös problémamegoldást is jelenthet annak érdekében, hogy jobban be tudja osztani az otthoni feladataira szánt időt, vagy megbeszélést arról, vajon hogyan érezheti magát a nővére, amikor „hájas seggűnek” nevezik.

Újra meg újra el fogjuk ismételni, hogy minden gyermek más, és egyetlen nevelési módszer vagy stratégia sem fog működni minden esetben. Ám a legnyilvánvalóbb cél e helyzetek mindegyikében az, hogy ösztönözzük az együttműködést, és segítsünk a gyermeknek elfogadható módon viselkedni (mint például kedvesen beszélni, vagy a piszkos ruhákat a szennyestartóba rakni), és kerülni a nem elfogadható viselkedést (mint például a verekedést, vagy a könyvtárban, az asztal aljára ragasztott rágógumi piszkálását). Ez a fegyelmezés rövid távú célja.

Sokak számára az azonnali együttműködés elérése az egyetlen cél. Azt akarják, hogy a gyermekük hagyja abba, amit nem volna szabad csinálnia, és kezdje el azt csinálni, amit elvárunk tőle. Ezért halljuk oly gyakran szülőktől azokat a mondatokat, hogy „Azonnal fejezd be!”, és ennek időtlen párját: „Mert én azt mondtam!”

Ám valójában többet akarunk a puszta együttműködésnél, nem igaz? Természetesen meg akarjuk akadályozni, hogy az evő-kanál fegyverré váljon a kezükben, és szeretnénk kedves és tisztelettudó cselekvésre ösztönözni őket, valamint visszafogni a sértő, ellenséges viselkedést.

Van azonban egy második célunk is, amely éppannyira fontos, és míg a rövid távú célkitűzés az együttműködés elérése, ez a második cél hosszabb távra szól. Arra fókuszál, hogy oly módon tanítsuk a gyermekeinket, amely segít kifejleszteni bennük azokat a készségeket és képességeket, amelyekkel rugalmasan tudják kezelni a kihívást jelentő helyzeteket, frusztrációkat és érzelmi viharokat, amelyek során elveszíthetik az önuralmukat. Ezek azok a belső készségek, melyek kiterjeszthetők az adott pillanatban való közvetlen viselkedésen túlra, és nemcsak most, hanem a későbbiekben felmerülő különféle helyzetekben is alkalmazhatók.

A fegyelmezés e második, belső célkitűzése arra irányul, hogy segítsünk a gyermekeknek kifejleszteni magukban az önkontrollt és egy olyan erkölcsi iránytűt, amelynek segítségével még akkor is körültekintők és lelkiismeretesek lehetnek, amikor nincs jelen a tekintélyt képviselő szülő. Azaz segítünk nekik felnőni, és olyan kedves és felelősségtudó emberekké válni, akik sikeres kapcsolatok részesei lehetnek, és értelmes életet élhetnek.

Ezt integrált fegyelmezési szemléletnek nevezzük, mert – amint a későbbiekben el fogjuk magyarázni – amikor szülőként agyunk egészét használjuk, akkor mind a közvetlen, külső tanításokra, mind a hosszú távú, belső tanulságokra összpontosíthatunk. És amikor a gyermekünk ilyen céltudatos tanításban részesül, ő is elkezdi agyának egészét használni.

Az elmúlt évek során számtalan elmélet látott napvilágot azzal kapcsolatban, hogyan segítsünk a gyermekeinknek „helyesen felnőni”. Volt a szigorú fegyelmezést hirdető iskola, és ennek ellentéte, mely az egyéni szabadságra helyezte a hangsúlyt. Ám az utóbbi húsz év során, az „agy évtizedének” nevezett periódusban és az ezt követő években a tudósok hatalmas tudásra tettek szert az agy működésének mikéntjéről, és ez sok mindent elárul a szerető, tiszteletteljes, következetes és hatékony fegyelmezésről.

Tudjuk, hogy egy gyermek optimális fejlődéséhez olyan agyi – teljes agyi – kapcsolódások megteremtésének elősegítése szükséges, amelyek jobb kapcsolatokhoz, jobb mentális egészséghez és értelmesebben élt élethez vezető készségeket fejlesztenek ki. Nevezhetjük ezt elmeszobrászatnak, elmegondozásnak vagy elmefejlesztésnek. Bármilyen kifejezés áll közelebb hozzánk, a lényeg döntő fontosságú és izgalmas: szavaink és tetteink eredményeként a gyermekek elméje valóban változni és fejlődni fog, miközben új tapasztalatokon mennek keresztül.

A hatékony fegyelmezés nem csupán azt jelenti, hogy leállítunk egy helytelen viselkedést, vagy előmozdítunk egy helyeset, hanem azt is, hogy készségeket tanítunk, és olyan idegi kapcsolódásokat táplálunk a gyermekek agyában, melyek segítségével a jövőben képesek lesznek jobb döntéseket hozni és uralkodni magukon.Maguktól. Mivel az agyuk addigra így lesz „huzalozva”.

Segítünk nekik megérteni, hogy mit jelent az érzelmeik irányítása, saját indulataik kontrollálása, a mások érzéseire való odafigyelés, a következmények mérlegelése, a körültekintő döntéshozatal, és egy sor egyéb dolog. Elősegítjük elméjük fejlődését, valamint azt, hogy jó barátokká, jó testvérekké, jó gyermekekké és jó emberekké váljanak, majd egy napon ők maguk is jó szülők legyenek.

Az óriási jutalom az, hogy minél inkább elősegítjük gyermekünk elméjének fejlődését, annál kevésbé lesz küzdelmes az együttműködés elérésére irányuló rövid távú célunk megvalósítása. Együttműködésre ösztönzés és az elme fejlesztése: ez a kettős – külső és belső – célkitűzés az, amely a szerető, hatékony, integrált elmén alapuló fegyelmezési szemlélet vezérlője. Olyan nevelési módszer, amely figyelembe veszi az agyi folyamatokat."