Az újszülöttek egyensúlyi állapotban születnek, s megvan bennük a lehetőség a növekedésre. Sírunk, ha fáj valami, és visszahúzódunk, ha nem tetszik valami. Csecsemőként különböző viselkedésmódokkal kísérletezünk, hogy kielégüljenek az alapszükségleteink. A mosolygás révén például figyelemben és szeretetben részesülünk; a sírás pedig táplálékhoz vezethet. Nem tart sokáig megtanulnunk, hogy miért kapunk elismerést és helytelenítést.

Legtöbben már a beszédtanulás előtt meghatározzuk önmagunkat. A hallás, a látás, az érintés, a mozgás és az emberek hangszíne alapján gyűjtjük az információkat. Akkor aztán kikövetkeztetjük ezek jelentését és a rólunk szóló üzeneteket, és ugyanezt a fajta kommunikációt kezdjük el használni a családunkkal és másokkal, hogy kifejlődjön bennünk saját értékességünk érzése.

Belül azután a tőlünk telhető legjobban értelmezzük, amit látunk és hallunk, annak ellenére, hogy nem áll a rendelkezésünkre minden lehetséges információ. Gyakran az történik, hogy az értelmezésünk alig van kapcsolatban azzal, ami valóban történik, mivel a ránk hatással lévő emberek nem szükségszerűen kommunikálnak világosan. A csecsemőként, gyermekként és felnőttként felfogott értelmezést ezért esetleg nem esnek egybe azzal, amit a beszélő közvetíteni szeretett volna. Ennek eredményeképpen egy sor olyan érzés keletkezhet bennünk, amelyek korlátozzák az önértékelésünket, ha sokszor megismétlődnek.

Tegyük fel például, hogy az apám elveszíti a munkáját, amikor csecsemő vagyok. Aggódnak a szüleim, és olyan, mintha másképp viszonyulnának hozzám. Már nem olyanok a dolgok, amilyenek voltak: kevesebb figyelemben és szeretetben van részem. Az észleléseim alapján azt a következtetést vonom le, hogy vagy nem szeretnek már annyira, vagy pedig valami borzalmasat műveltem.

Miután megtanulunk beszélni, még jobban hatnak ránk a körülöttünk lévő emberektől származó üzenetek. Minden kommunikáció két üzenetet tartalmaz: van szóbeli és érzelmi (verbális és nonverbális) része. Aki szóban kijelent valamit, az ugyanakkor kifejez valamit az arca változásaival, a gesztusaival, a bőrpír változásaival, a hangszínével és a légzési sebességével. Ezek a nonverbális kifejezések az illető belső állapotait tükrözik.

Amikor az ember verbális üzenetei összeütközésbe kerülnek a nonverbálisakkal, akkor azt mondjuk, hogy nem hiteles a kommunikációja.Felébred bennünk a szavahihetőség kérdése, s kénytelenek vagyunk választani a két üzenet között. Ha például valaki azt mondja: „Nos, kedves barátaim, az örömről fogok most beszélni!”, de morózus a hangja, akkor a hallott üzenet összeütközésbe kerül az érzelmi üzenettel. Ha ábrázolni akarjuk, akkor a szavak és az érzelmek nem egy irányba mutatnak.
Vajon mi az igazi üzenet? Vagy mit jelent az eltérés a kettő között? A válaszunk kialakításához tudnunk kell ezt, vagy ki kell találnunk.

Gyakran egymásnak ellentmondó üzeneteket kapunk, ha megkérdezzük, hogy érzi magát valaki. „Jól vagyok” – mondja mélabús hangon. Az ilyen ellentmondások gyakran előfordulnak, s kisgyermekként mindkét üzenetet magunkba szívjuk. Szivacsként felvesszük a kimondott és kimondatlan családi szabályokat is, amelyek a kommunikációt irányítják.
Az a gyermek, aki éppen elkezd beszélni, gyakran válsághoz vezet a családban. Azokban a családokban, ahol jellemzőek a kevert üzenetek, a gyermek korai kommunikációja tükrözi az ellentmondásokat és a tanulás hézagait. Amit a gyermek kifejez, az bármely családban nyilvánvalóan azt tükrözi, amit a család közegében megtanult. A szülők és mások tehát reagálhatnak erre derültséggel, megalázással, örömmel vagy zavarral, amikor további információkkal vagy kommunikációs szabályokkal látják el a gyermeket.
 
Példák az ilyen kommunikációs szabályokra:
„A mi családunkban az a szokás, hogy csak a családon belül beszélünk a személyes dolgainkról!”
„Anyát nem kritizáljuk!”
„Nem kérünk az emberektől semmit, ha úgy gondoljuk, hogy úgyse tudnak mit adni!”
„Nem mutatjuk ki a szeretetünket, kivéve ha valaki olyat tesz, amivel kiérdemli!”
 
Szabályokat tanulunk meg arról, mit láthatunk és hallhatunk, mit kell éreznünk, mire tehetünk megjegyzést, vagy mire kérdezhetünk rá. A változásról is tanulunk meg szabályokat, s ezek a szabályok élet-halál kérdései számunkra, amikor gyerekek vagyunk, ezért kényszerítő erejűek ránk nézve. Ha egy kisgyermek nem követi a szabályokat, akkor attól félhet, hogy elveszti a szeretetet, hogy magára hagyják, vagy – szélsőséges esetben – félhet azért is, mert engedetlensége következtében bármikor meghalhat.

Amikor a saját önértékelésünket veszélyeztető családi szabályokat követjük, akkor gyakran testi betegségtünetek fejlődnek ki bennünk. Tüneteink kétségbeesett kompromisszumok, amelyek – valamennyire – az önértékelésünket szolgálják, s ugyanakkor fenntartják a szabályokat is.