Azonban mindannyian tudjuk, hogy a gyermekeink jobban reagálnak, ha nem kiabálunk. A kiabálás tovább fokozza az egyébként is nehéz helyzetet, és a széllökésből azonnal vihar kerekedik. Mégis, hogyan várhatnánk el a gyermekünktől, hogy uralkodjon az érzelmein, ha mi magunk sem tudunk uralkodni a sajátjainkon?
Ellenben, ha képesek vagyunk megőrizni a nyugalmunkat, az mindenki mást is lecsillapít. Az érzelmi szabályozás modelljéül szolgálunk. Képesek vagyunk hatékonyabban közbelépni a probléma megoldása érdekében. A gyermekünk elsajátítja, hogyan mozdulhat el a zaklatottságból a nyugalomba, erősödik a kapcsolatunk, gyakrabban működik együtt velünk és egyre inkább képes uralkodni a saját érzelmein.
Ha őszinték vagyunk, tudjuk, hogy a saját sérelmeink miatt üvöltözünk. Vannak olyan szülők (tényleg vannak!), akik képesek együtt érzően, sőt akár tréfálkozva tekinteni ugyanarra a viselkedésre. Mert bármennyire rosszul viselkedik is a gyermekünk, a viselkedésével segítségért kiált. Néha arra van szüksége, hogy egyértelmű határokat szabjunk, de sohasem azt kéri tőlünk, hogy utálatosak legyünk. Üvöltözve nem tudunk segíteni neki.

A kiabálást nem könnyű abbahagyni. Annak ellenére, hogy rettenetesen szeretnénk felhagyni vele, azon kapjuk magunkat, hogy már megint üvöltünk. Ha velünk is kiabáltak gyermekkorunkban, hatalmas erőfeszítést igényel máshogy tenni. Ha azonban tudjuk, hogy abba akarjuk hagyni, biztosak lehetünk benne, hogy ez teljes mértékben lehetséges, bármilyen mélyen bevésődött mintáról legyen is szó. Nem kell hozzá atomfizikusnak lenni. Nagyjából három hónapot vesz igénybe. Mintha csak zongorázni tanulnánk. Ma elkezdünk hangsorokat játszani, naponta gyakorolunk, és hamarosan egyszerû dallamokat is le tudunk játszani hallás után.

Egy éven belül már egy egész szonátát elzongorázhatunk. Több száz olyan szülővel találkoztam, aki megtette.
Hogy nehéz lesz-e? Igen. Nem történik meg varázsütésre. Állhatatos, napi erőfeszítést igényel. Senki sem tudja helyettünk megtenni. Szinte csodának tűnhet, ha sikerül, mégis olyasvalami, amit mi magunk is véghez tudunk vinni. Ha folyamatosan dolgozunk rajta, egy nap hirtelen azon kapjuk magunkat, hogy már nem is emlékszünk, mikor kiabáltunk utoljára. Belevághatunk?

• ÁLLJUNK MEG ÉS LÉLEGEZZÜNK minden alkalommal, amikor azon kapjuk magunkat, hogy felemeljük a hangunkat, vagy épp felemelni készülünk. Hogyan?
• HALLGASSUNK EL, amint észrevesszük, hogy kezdjük elveszíteni az önuralmunkat. Fogjuk be a szánkat. Nem tudjuk megállni, hogy csendben maradjunk? Hümmögjünk, ha nagyon muszáj, de ne szóljunk egy szót se.
• ENGEDJÜK EL. Teljesen engedjük el az egészet egy pillanatra. Nem vészhelyzetről van szó. (Ha mégis, akkor mindenkit helyezzünk biztonságba, majd térjünk vissza ehhez a gyakorlathoz.) Egyszerűen vonjuk ki magunkat a helyzetből.
• EMLÉKEZTESSÜK MAGUNKAT: MI VAGYUNK A FELNŐTTEK, és a gyermekünk minden tettünkből tanul, a jelen pillanatban is. Nézzünk rá, és mondjuk ezt: „Nagyon igyekszem nyugodt maradni. Nem akarok kiabálni. Hadd higgadjak le egy kicsit, és majd később újra megpróbáljuk megbeszélni, rendben?”