Amilyen könnyű ezt leírni, olyan nehéz úgy megvalósítani szülőként, hogy tekintélyünket is megőrizzük, de a gyerkőcöt is a helyes útra vezényeljük. Elvárjuk gyermekeinktől, hogy fejlődjenek, tanuljanak a hibáikból. A gyermeki kíváncsiság alapvető, ezzel nincs is gond, de ha már megtapasztalt dolgokat, pláne, ha többször figyelmeztettük őket, akkor elvárjuk, hogy aszerint cselekedjenek. Ezt várjuk tőlük annak ellenére is, hogy szülőként és felnőttként is ugyanúgy hibázhatunk. Hibázni teljességgel emberi dolog, amely egyben azt is jelenti, hogy legalább megmozdulunk, teszünk valamit és nem a csodában bízunk. Ha a gyermekeink rontanak, akkor alapvető követelményünk, hogy bocsánatot kérjenek tetteinkért. Ám szülőként számos esetben rádöbbenhetünk, hogy mi sem helyesen cselekedtünk, reagáltunk. Kétségtelenül lehangoló érzés, ha azzal szembesülünk, hogy ezúttal mi hibáztunk. Tévedni emberi dolog, tartja a mondás, és ez így is van, de ha a gyermek szeme láttára történik mindez, akkor a szülő elkezd rettegni attól, hogy méltósága és tekintélye is csorbulni fog emiatt. A bocsánatkéréssel pedig csak még inkább leigázza saját magát gyermeke előtt, ezért a bocsánatkérést kikerüli.

Elvárjuk, hogy gyerkőcünk fejlődjön, tanuljon, bocsánatot kérjen tőlünk, de mi nem vállalunk felelősséget tetteinkért? A bocsánatkéréssel csak elismernénk hibáinkat, így inkább nem tesszük meg ezt a lépést? Nos, a legrosszabb, amit tehetünk. Attól, mert úgy teszünk, mintha nem történt volna meg, még tudjuk, hogy valós, sőt mi több, ezzel gyermekeink is tisztában vannak. A fair játék az, ha felvállaljuk a hibáinkat, és megtanulunk bocsánatot kérni gyermekeinktől. Minden ember tévedhet, ronthat, hibázhat. Habár a gyerekek számára a szülők földi mindenhatók, beigazolódhat, hogy bizony nem tévedhetetlenek és nem is tökéletesek. A bocsánatkéréssel ugyan elismerjük a saját hibánkat, de ez csak a való világra való nevelésben segíti a fiatalokat. Sok szülő ezt nem teszi meg azért, hogy tekintélyét el ne veszítse, ám így hamisságra neveli utódát. Kell némi bátorság és szülői gőg levetkőzése ahhoz, hogy felnőttként elismerjük, hogy hibáztunk. A bocsánatkérés önmagában nagy nevelőerejű lehet, de a legjobb az, ha meg is beszéljük azt, hogy miben hibáztunk, és az miért történt meg. Ezzel csak azt segítjük a gyerekekben, hogy mi a helyes út, és ezzel adunk arra lehetőséget, hogy felismerjék a jó és a rossz közötti különbséget.

A gyerekek nagyon is okos kis lények. Értenek mindent, azonban a tudásukat még nem mindig tudják jól alkalmazni, vagy épp a tudás hiánya okozza azt, hogy kényelmetlen helyzetbe hozzák magukat, másokat. Nekik legalább van alibijük a hibázásra, de a tapasztalt felnőttek akkor mit mondhatnak magukról? Hiszen így is hibázunk. Éppen ezért nagyon fontos, hogy szülőként is tudjuk lehajolni gyermekünkhöz és őszinte bocsánatkéréssel is hozzájáruljunk nevelésükhöz.

További érdekességekért kérjük, keressétek fel Facebook oldalunkat!