A felnőttek önuralmuk és tapasztalataik által tudják, ha a gyerekek által kimondott szavak igazak is, nem kell megsértődni. Ami a szívükön, az a szájukon is. Azzal meg még nincsenek tisztában, hogy nem minden gondolatot kell kimondani, mert azzal bántani is lehet. A fiatalok azonban nemcsak a felnőtteknek mondhatják oda az őszinteséget, hanem gyermektársaiknak is.

A gyerekek azonban nagy kritikusok, azonban a kritika egy közegben kiélezheti a helyzetet. Sőt egy vagy több társuk köré szegezi más gyerekek figyelmét is. Olyan szenzorokkal vannak felszerelve, amelyekkel érzékelik mások lelki állapotát, de erősségeiket és gyengeségeiket is.

Most, amikor az egésze országot megrázta a tini öngyilkossága, aki azért cselekedett ilyen visszafordíthatatlanul, mert nem bírta tovább társai bántását, talán még inkább észre kellene vennünk és odafigyelnünk arra, ha gyermekünket bántja valami.

Talán épp az bántja, hogy őt bántják?

Az iskolai bántalmazás, a gyerekek egymás közötti piszkálódása mindig is létező probléma volt. Ha a saját bőrünkön ezt a fájdalmat nem is tapasztaltuk meg gyerekként, valószínűleg volt olyan eset, amelynek szemtanúi voltunk. Mi történik, ha most a gyermekünk az áldozat?

„Engedd el a füled mellett! Ne is törődj vele!” Ilyen és ehhez hasonló tanácsokkal látjuk el gyermekeinket és abban bízunk, hogy ha ezt megteszi csemeténk, akkor a piszkálódás alábbhagy. Csakhogy ez nem biztos, hogy így alakul.

A probléma abból adódik, hogy a most felnővő korosztály egy olyan világba is belekerült, amelyben a szüleik nem mozognak otthonosan. A virtuális világban nem tudják gyermekeiket segíteni, irányítani. Olyan agresszióval, elemekkel és személyekkel „találkoznak” itt, amelyre szülőként se rálátásunk nincs, de az sem biztos, hogy megtudjuk mivel szembesülnek csemetéink. Csak gyűlnek bennük az információk, amelyeket velünk nem tudnak megbeszélni, mert úgysem érjük. A virtualitásból így kerül ki a szabadba az ott látottak, tanultak, és ez még tetézve van elfojtott érzelmekkel, viselkedési problémákkal is.

Amit szülőként tehetünk az, hogy beszélgetünk a gyermekünkkel értőn és figyelőn. Sőt önmagában ez sem biztos, hogy elég. De ne a pedagógustól várjuk a megoldást. A tanárok is láthatják, hogy mi történik a gyerekek között, de az ők hibáztatásuk is butaság. Vegyük komolyan azt, amit a gyermekeink mondanak és keressük arra a megoldást. Ne bízzunk abban, hogy meg fog magától oldódni.

További érdekességekért kérjük, keressétek fel Facebook oldalunkat!