Jump to content

Gyermekkori félreértések

2016. 03. 29. 15:44

A családterápia úttörője Virginia Satir amerikai terapeuta volt, aki először épített ki terápiás kapcsolatot egy család minden tagjával, úgy, hogy az üléseken mindegyikük jelen volt.

Idegrendszerünk az egész testünkben hordozza a testi, lelki és intellektuális információt. E hordozórendszer ágai és részei szoros kapcsolatban állnak egymással. Ha például sajog az egyik testrészünk, akkor az egész idegrendszer tudatosítja a fájdalmat, és lépéseket tesz az egyensúly helyreállítása érdekében. Az idegrendszerünkön folyamatosan áramolnak az efféle információk.

A személyek közötti kommunikációban már nem így van, mert ott nem ilyen pontos a küldött és fogadott információ. A gyermekek és a szülők gyakran félreértelmezik azokat az üzeneteket, amelyeket kapnak. Túlélési mintázataik gyakran megakadályozzák, hogy az üzenetek úgy érkezzenek meg, ahogyan küldték őket. Gyermekként mi magunk is valószínűleg gyakran félreértettük szüleink üzeneteit, különösen ha ezek az üzenetek magyarázat nélküli parancsok formájában jutottak el hozzánk. Esetleg például azt hallottuk: „Vedd le a nadrágodat!”, amikor a szülők azt akarták mondani: „Szeretném megnézni, hogy himlős vagy-e, úgyhogy légy szíves, vedd le a nadrágodat, hogy megnézhessem!”

Ha szeretnénk, hogy pontosan az az üzenet jusson el a másikhoz, amire mi gondolunk, akkor meg kell osztani velük a bennünk lévő képeket. A kommunikáció lerövidítése csak akkor működik, ha mindkét fél ugyanazt érti a dolgon. Máskülönben azt hisszük, hogy elveszítjük a kontrollt, vagy hogy ostobák vagyunk, amikor zavarba ejtő üzenetet kapunk. Ez általában felveti a túlélés kérdéseit, ami viszont bekapcsolja valamelyik megküzdési mintázatunkat.

Úgy is kezelhetjük ezt a fajta feszültséget, hogy bebizonyítjuk: nekünk van igazunk. Mindannyian olyan élményeket szoktunk kiválasztani az életünkből, amelyek igazolják (validate) a hiedelmeinket. Általában ezernyi olyan tapasztalatunk van, amelyekkel igazolhatjuk magunkat; mindannyiunknak vannak olyan szűrőink, melyek csak azokat a dolgokat veszik észre, amelyek beleilleszkednek a világról és önmagunkról alkotott elképzeléseinkbe.

Ezek az elképzelések korán elkezdenek kifejlődni. Bár legtöbben másfél és kétéves korunk között tanultunk meg beszélni, már kétéves kor előtt is rengeteg mindent megtanultunk. Ekkor a szüleink szavakkal kommunikáltak velünk, de mi az érintésük és a hangszínük, a kezük és a hangjuk alapján fejtettük meg az üzeneteket.

Gyermekkori tanulásunk e fő csatornái – az érintés és a hangszín – rossz üzenetek közvetítői is lehetnek. Erről gyakran megfeledkeznek a felnőttek. Már akkor elraktározzuk a szavaikat, amikor még nem tudunk beszélni, később viszont összerakjuk a szavakat és az érzékszervi benyomásokat. Mire elérjük a felnőttkort, a szavak a bal agyféltekén keresztül érik el a tudatunkat, és elfelejtjük, hogy a gyermekek még a hangszíntől és az érintéstől függnek. Az apa erős keze és az anya szorongó hangja fenyegetőként és szeretet nélküliként raktározódhat el a gyermekben; a szülők nem is feltétlenül vannak tudatában, hogy akaratukon kívül ilyen üzeneteket küldenek.

(Forrás: Forrás: Virginia Satir: A Satir-modell, Fotó:pixabay.com)