"Első feleségem egy lucfenyő volt. Azt hiszem, sudár termetébe habarodtam bele. Szálegyenes dereka, hibátlan alakja, kecses hajlékonysága elbűvölt, s fiatalos elhamarkodottsággal – nem törődve az esetleges kellemetlen következményekkel – rögtön belevetettem magam a házasságba.
Egy öreg pap adott össze bennünket – szemrebbenés nélkül. Azt hiszem, látott ő már ennél különbet is.
Nagy hévvel láttam hozzá, hogy elrendezzem mindennapi életünket. Feleségem nem bírta a bezártságot, én viszont nem voltam olyan szívós, mint ő, így nagy bánatunkra le kellett mondanunk a közös ágyról: ő a kertben kapott helyet, én maradtam a hálószobában. Azért így is szinte minden időnket együtt töltöttük. Simogattam, öntözgettem, pusmogtunk-susmogtunk, nagyon ragaszkodtunk egymáshoz, már csak a gyanta miatt is. Ha barátaim jöttek látogatóba, alig bírtam palástolni öntelt büszkeségemet: az ő feleségüket máris hervadtnak láttam, az én választottam bezzeg örökzöld!
Aztán persze elmúltak a mézeshetek, a szenvedélyek lecsillapodtak, s mint minden elkapkodott házasságban, jött a kijózanodás. Kezdtem apránként észrevenni, mennyire különbözünk feleségemmel. Ő az autotróf táplálkozás híve, én megrögzött heterotróf vagyok. Nekem lételemem a mozgás, hetente legalább kétszer focizni megyek, ő inkább helyben ülő fajta, az ő műfaja a csendes tűnődés. A kezdeti nagy etyepetye a múlté lett, úgy éreztem, kapcsolatunk kiüresedett. Feleségem elfásult, és mintha egy számomra idegen világba zárkózott volna. Nem sikerült úgy felráznom, mint régen, sőt egyre szúrósabban viselkedett velem. Az sem tetszett, hogy egyre inkább a fejemre nőtt, mindjobban terebélyesedett, s előre láttam, hogy eljön majd az idő, amikor át sem tudom ölelni a derekát. És az az örökös susogás! Ami először annyira tetszett, az a hűvös, előkelő, halk fenyőágzúgás, most kezdett lassan az idegeimre menni. Olyan jó lenne néha nevetgélni vagy egyszerűen beszélgetni, de még egy kiabálós veszekedést se bánnék!
Persze a megromlott kapcsolatért csak magamat okoltam, és elhessegettem magamtól mindenféle szabadulási szándékot. De akárhogy igyekeztem is alkalmazkodni, rá kellett jönnöm, engem más fából faragtak.
Aztán történt valami, ami meghozta számomra az erkölcsi megoldást. Észrevettem, hogy feleségem mindinkább a szomszéd felé hajlik, és a szomszéd – nagy, szőrös állat – is kedvtelve méregeti a kerítésen túlról. Na, ha így állunk, én mosom kezeimet! Rövid úton megszabadultam a feleségemtől.
Utólag mindig okosabb az ember, de azt még ma sem értem, hogyan bódulhattam így el, hová tettem a józan eszemet. Hogyan lehet egy fát feleségül venni? Megáll az ész! Nem szívesen gondolok vissza első házasságomra, van egy kis lelkiismeret-furdalásom is, de nyilván más is így van ezzel, ha tűzifának adja el a feleségét."

(Fotó:greenweddingshoes.com)