Meglehetősen elegem lett a páros életből, és tulajdonképpen kezdtem is belenyugodni, hogy nem nekem való a házasság. De a sors ismét közbeszólt.
Találkoztam egy lánnyal. Nem sokat tudok róla, de a haja sötét, a szeme kékesszürke, van két keze, két lába. Néha hallgat, néha beszél, nagyon is okosan, ha szépet mondok neki, csillog a szeme, ha vidámat, együtt nevetünk. Ha vendéglőbe hívom, olyat eszik, mint én, vagy ha másfélét, megkóstolja az enyémet is. Tud olvasni, számolni, kibeszéljük közös ismerőseinket, kirándulásokat tervezünk. Éppen úgy öltözködik, ahogy én elképzelem, a minap is, amikor a fekete pólóban, piros szoknyában jött, rám volt írva a hódolat. Sétáltunk a nyárestében a várdombon, mentünk egymás mellett, mintha mindig így lett volna, közömbös dolgokról beszéltünk, még a kezét sem fogtam meg. Később megálltunk, a mellvédre dőlve néztük a város eső utáni csillogó fényeit, hallgattuk a halk morajt.
Még nem mondtam neki, de feleségül fogom venni.
Én azt hiszem, ha az emberben van kitartás, nem hagyja el magát, és nem adja fel a reményt, végül révbe ér. Nem tudhatjuk, hány zsákutcába csal a balsors, de ha állhatatosak vagyunk, egyszer csak felkeres a szerencse, és mindenki megtalálja a neki valót, mint zsák a foltját. Én bizakodó vagyok.

Nem olvastad az első két részt?

***

Kattints ide:

http://lelkielet.hu/cikk/id/posfai_gyorgy_hazassagaim_elso_resz_011214

http://lelkielet.hu/cikk/id/posfai_gyorgy_hazassagaim_2_resz_011214

(Fotó:www.angryboar.com)