A féltékenység összezavarja az embert titokzatosságával, áthatóságával. Már a babák is féltékenyek. A főemlősök, és a rigófélék is. Sok erőszakos tett okozója. Még az sem biztos, hogy lenne irodalom féltékenység nélkül. Csak néhány mű: Szép Heléna, Odüsszeia, Ezeregyéjszaka, Shakespeare, Anna Karenina, stb.

Ha féltékenyek vagyunk, bemagyarázunk magunknak dolgokat. Történeteket mások életéről, és ezektől a történetektől szörnyen érezzük magunkat. A féltékenység amatőr regényíróvá tesz minket. Privát kínzókamra ez, számtalan eszközzel. A féltékenység fárasztó, egy olyan éhes érzelem, amit meg kell etetni. És mit eszik a féltékenység? Információt eszik. Részleteket eszik.

A féltékenység felfedi az igaz énünket. Felszabadítja agressziónkat, rejtett ambícióinkat és jogosultságunkat. Aki féltékeny, a másik tudatalattijának őre. Még ha a másik feddhetetlen is, keresi a jeleket, egy mosolyt, egy véletlen érintést.

A féltékenység arra vezet minket, hogy intenzíven figyeljünk, de nem arra, hogy alaposan. Minél jobban féltékenyek vagyunk, annál inkább ural minket képzeletünk. A féltékenység arra sarkall, hogy rendkívül leleményesek legyünk.

A féltékenység bemocskolja a gondolatainkat, s ha egyszer a féltékenység légkörébe kerültünk, akkor a mi van, és a mi lehetne közötti membrán milyen könnyedén kilyukasztható.

Féltékeny időket élünk. A közösségi média polgárai között a valuta az irigység. Talán nem kellene neheztelnünk mások kiválóságára. Talán szövetségre léphetnénk vele, vagy lehetnénk rá büszkék. Talán a féltékenység egy mértani probléma, ami csak azon múlik, hogy mit engedünk meg magunknak, és hogyan viszonyulunk a másikhoz?

(Parul Sehgal:Óda az irigységhez, Fotó:fanpop.com)

További érdekességekért kattints ide, és csatlakozz a Facebook oldalunkhoz!