Ezek figyelmeztető jelzések. Piros lámpák. Ha tényleg így gondoljuk, akkor megálljt parancsoló jelek.

Ha bedőlünk annak, hogy majd mi leszünk azok, akik változást idézünk elő valaki más életében, ha mindenáron be akarjuk bizonyítani, milyen jótékonyan hatunk a másikra, könnyen mi kerülhetünk bajba.

Nem fog működni a dolog. De, hogy beleőrülünk, az biztos.

Önpusztítás lesz a vége.

Lehet, hogy mi leszünk, „az aki” áldozatként végzi.

Az egész gondolatmintának erősen függésszaga van. Arról árulkodik, hogy valaki nem vállalja a felelősséget magáért. A saját feladatát mindenkinek magának kell elvégeznie.

„Eddig senki nem értette meg igazán…” „Senki nem látta meg benne azt, amit én…” Ez a meccs meg van bundázva. Azt sugallja, hogy ne figyeljünk magunkra, csak a másikra. Letérít ösvényünkről, és gyakran rossz pályára juttat.

Ezt a játszmát nem muszáj lejátszanunk. Nem kell bizonyítanunk, hogy mi vagyunk az a bizonyos valaki. Ahelyett, hogy azt akarnánk bebizonyítani az embereknek, hogy mi vagyunk a legjobbak az életükben, talán ideje volna megvizsgálnunk, hogy ők a legjobbak-e a miénkben.

Senki mellé nem rendeltek ki őrangyalnak, se annak, aki majd megoldja helyettünk az életünket.

Az a támogatás és bátorítás, ami igazán javára válik másoknak, természetes módon adódik belőlünk. Ne erőltessük!

********************
Istenem, segíts elengednem azt az igényt, hogy kapcsolataimban kihívásként fogadjam mások szavait."