A megvalósítás útján járva többször tapasztalhatunk nehézséget, bukkanókat, pofonokat, amelyek legrosszabb esetben megállásra, visszafordulásra késztetnek. Ha kellően erősek, bátrak és eltökéltek vagyunk, akkor viszont némi tétovázás, erőgyűjtés után újra nekirugaszkodunk a céljaink megvalósításának. Minél több a csalódás, annál nehezebben szánjuk magunkat rá az újbóli próbálkozásra. Ez a párkapcsolati kérdésekre is igaz.

Az emberekbe, a másik nembe vetett hitünk némileg meginoghat, ha több szakításon, akár váláson is túl vagyunk. Jó nekünk egyedül. Valameddig bizonyára, aztán elkap az érzés, hogy nincs senki, akivel megoszthatnánk minden örömünket és nyűgünket. Megint egyedül kell valamilyen rendezvényen megjelenni. Mindemellett tele vagyunk kétségekkel is, hogy alkalmasak vagyunk-e egy új személy megismerésére, életünkbe való bevezetésére? Bármennyire igyekszünk magunkban a kételyeket elnyomni, attól még mocorognak bennünk, és óvatossá válunk. Annyira, hogy magunkhoz engedjük az új személyt, mert rettegünk attól, hogy magányosként éljük le a további életünket. Nem érezzük magunkhoz passzolónak teljesen, mintha sántítana valami, mégis vele vagyunk.

Még ha tökéletes is lenne az új társ, a sok sebesülés miatt túlzott óvatosság lehet úrrá rajtunk, és adunk is valamit magunkból, de nem mindent. Befogadunk belőle valamit, de nem vagyunk kíváncsiak mindenre. Van az életünkben valaki, de nem teljesen. Amolyan fél kapcsolatot alakítunk ki, mert félünk a magánytól, kell a társaság, de a sok pofára esés miatt távolságtartóvá válunk. Így óvjuk szívünket és lelkünket.

Milyen kapcsolat ez? Halálra ítélt. Mielőtt azonban szitkokat szórnánk valakire, vagy sajnálnánk magunkat a történtekért, gondoljuk csak végig a történteket.

Igazából helyet és időt sem biztosítottunk magunk mellett a másiknak. Minden próbálkozása csak félig volt sikeres, amelyet mi magunk bojkottáltunk, félve, hogy túl közel kerül hozzánk, aminek aztán úgyis szakítás, csalódás lesz a vége. Hagytunk magunknak egy kiskaput, egy amolyan surranópályát, hogy ha kell, akkor a lehető leggyorsabban ki tudjunk lépni a helyzetből. A lelkünknek megadtuk azt az érzést, mintha nem lennénk egyedül, de az igazi esélyt magunktól és a próbálkozóktól is elvesszük. Vagyunk valakivel, valaki mellett, de csak ímmel-ámmal. Akár jó is kisülhetnek belőle, ha beleadnánk magunkat igazán, de csak félig tesszük meg, így feltartjuk magunkat és a másikat is. A lehetőségek pedig jönnek-mennek, amíg félig kapcsolatban vagyunk.

További érdekességekért kérjük, keressétek fel Facebook oldalunkat!