A szerelem vak, de csak egy ideig. Egy idő után – kinek hosszabb, kinek rövidebb mindez – kitisztul a kép és a rózsaszín szemüveg leesik az orrunk hegyéről. Az ember ugyanis gyarló, tele van hibával a sok jó mellett. A nagy szerelem idején hajlamosak vagyunk csak a jót látni (és láttatni), de a hosszabb kapcsolat és az együttélés már egy új terepre vezényli a párokat. És ha már tisztábban látunk, akkor vagy tetszik a valóság, vagy nem. Nem minden és nem azonnal bukkan a felszínre.

Egyes viselkedésiformákat csak adott helyzetek váltanak ki. Bizony, lehet, hogy kiábrándító formáját tapasztaljuk meg annak az embernek, akiről azt hittük, hogy teljesen ismerjük. A megbocsátás erény, de csak addig, amíg nem adjuk fel önmagunkat és nem vesz hülyére a másik fél. De még mindig érezhetjük azt, hogy ez csak egyszeri eset volt. Aztán ha újból bekövetkezik, akkor a körülményekre igyekszünk fogni, ami kiváltotta mindezt. És mivel nagy a szerelem, így abban bízunk, hogy mindez múló és ránk való tekintettel majd megváltozik. Elindul egy folyamat, egy spirál, amely addig örvénylik, amíg hagyjuk. Abban reménykedünk, hogy párunk annyira szeret, hogy megváltozik. Értünk, miattunk. Aztán megint történik valami olyan, ami kiváltja azt a nem tetsző magatartást. Megijedünk, kiábrándulunk egy pillanatra, de csak reménykedünk abban, hogy mindez múló. Ebben a helyzetben hajlamosak vagyunk saját magunkat győzködni, hogy társunk szeret annyira, hogy miattunk megváltozik. Amikor sokadszorra is megtörténik valami olyan, ami kiábrándító, és mégsem váltunk, változtatunk, akkor bízunk a „szuperképességünkben”, abban, hogy ki tudjuk nevelni ebből.

Lelkünk mélyén tisztában vagyunk azzal, hogy a sokadik alkalommal nem működő varázserőnk azt jelenti, hogy bizony ez a valóság. Vagyis ez nem múló állapot, hanem ilyen a párunk. Igazából az csak alibi, hogy bízunk a változásban. Valójában mi vagyunk annyira gyengék, hogy nem engedjük el azt, aki nem hozzánk való, akinek viselkedése olyan zavaró, amivel nem tudunk azonosulni. Húzzuk az időt. Próbálunk esélyt adni a kapcsolatnak és annak, hogy ne kelljen mindent lenullázni és előröl kezdeni. Valójában benne ragadunk egy biztos rosszban. És meg is magyarázzuk.

Sokan így és ilyenben élik le az életüket, mert nem volt arra esélyük (hogy ki miatt az most más kérdés), hogy megtapasztalják a valódi kölcsönös tiszteletet és szeretetet. Ez a fajta életmód egy alázatos, más akaratának alávető, önmagát mellőző.

További érdekességekért kérjük, keressétek fel Facebook oldalunkat!