Ezeken a területeken az emberek saját maguk termesztette zöldségeket esznek, a hús és tejtermék luxus, az ivóvizet pénzért árulják. A család egy nagy közös helyiségben éli az életét a ház falain belül, melyeknek legtöbbször ajtaja sincsen. Az oktatás és egészségügy kifizethetetlenül drága, elérhetetlen a társadalom 70-95%-a számára. Semmijük sincsen, mégis mosolyognak, kedvesek, barátságosak.

Kambodzsában (Dél-Kelet Ázsia) a 70-es években egy saját nemzetükből származó diktátor milliókat végeztetett ki. Vietnámban az amerikaiak tizedelték a lakosságot a háború idején, a vegyi fegyverek utóhatásai a mai napig érezhetőek, láthatóak. Ezek mind példák arra, hogy a szomorú múlt és a nagy veszteségek ellenére az emberek mégis derűsek, hisznek a jövőben. Hogy lehetséges ez?

Úgy tűnik, az elégedetlenség, pesszimizmus egyfajta magyar szokás és elvárás is egyben. A mi panaszkodással és irigykedéssel teli kultúránkban elégedetlennek illik lenni. Tegyük fel, hogy tegnap előléptettek, viszont mostanság sokat vitatkozunk a párommal, és egy ismerős megkérdezi, hogy vagyok, mivel kezdem? Természetesen a problémákkal.

Vezet ez a panaszkodás valahová? Sokszor semerre. Szeretünk a problémákról beszélni, lépni azonban már nem tudunk, azaz vagy nem merünk, vagy nem akarunk. Félünk a változástól, minden marad a régiben, a kedvezőtlen események keltette feszültséget kibeszéljük magunkból. Sok olyan esetet láthatunk, amikor valaki ragaszkodik a rosszul fizető, kizsigerelő állásához, boldogtalan párkapcsolatához, stb.

Másik oldalról közelítve, a minket megkérdező kedves ismerős is a problémákra kíváncsi jobban. Amikor a másik panaszkodik, az az érzésünk támadhat, hogy nekünk bezzeg milyen jó. Nem tudunk örülni egymás boldogságának, és fordítva, talán nem is illik ugrálni örömünkben. Ennek megfelelően adunk visszajelzéseket is egymásnak.

Nagyon jók vagyunk, ha kritikát kell megfogalmaznunk, akár magunkban tesszük, akár a másik szemébe mondjuk. A dicséretet azonban már harapófogóval kell belőlünk kihúzni. Nem adunk pozitív visszajelzéseket egymásnak, és igazából ezeket fogadni sem tudjuk, zavarba jövünk, szabadkozunk. A visszajelzéseknek ezen elcsúszása a negatívumok felé oda vezet, hogy nincsen reális önképünk, nem vagyunk tisztában valódi jó és rossz tulajdonságainkkal.

Fotó: freedigitalphotos.net

lelkielet.hu/kamaszpanasz.hu