„Az élet a lehetőségek megteremtéséről, kihasználásáról szól, s ez számomra az Olimpia-álom volt: ez határozott meg, ez volt a boldogságom. Sífutóként az ausztrál sícsapattal a Téli Olimpiára készülve, a csapattársaimmal bicikliztem egy edzésen. A Sydneytől nyugatra fekvő csodálatos Blue Mountains felé tartottunk egy szép őszi napon:sütött a nap, érződött az eukaliptusz illata, és volt egy álom. Az élet szép volt. Már öt és fél órája bicikliztünk, mikor a kedvenc részemhez értünk, a hegyekhez -- mert imádtam a hegyeket. Felálltam a nyeregből, elkezdtem taposni a pedált, s ahogy beszívtam a hideg hegyi levegőt, éreztem, hogy égeti a tüdőmet, arcomat a Nap felé fordítottam, és akkor hirtelen minden elsötétült. Hol vagyok? Mi történt? A testemet fájdalom járta át. Elütött egy túl gyorsan hajtó teherautó csupán 10 perccel a bicikliutunk vége előtt. A baleset helyszínéről mentőhelikopterrel szállítottak Sydneybe, egy nagy gerincsebészetre. Kiterjedt és életveszélyes sérüléseim voltak. Eltört a nyakam és a hátam hat ponton. Öt bordám tört el a bal oldalon, eltört a jobb kezem, eltört a kulcscsontom, és néhány csont a lábaimban is. Az egész jobb oldalam szétnyílt, és telement sóderrel. A fejbőröm szétnyílt elöl, hátracsúszott, kilátszott alóla a koponyám. Feji és belső sérüléseim voltak, rengeteg vért vesztettem. Tulajdonképpen, körülbelül 5 liter vért vesztettem. Egy hozzám hasonló méretű emberben nincs is sokkal több. Mire a helikopter megérkezett a Prince Henry Kórházba, Sydneybe, a vérnyomásom 40/0 volt. Nagyon rossz napom volt.

10 napig két dimenzió között lebegtem. Tudatában voltam annak, hogy a testemben vagyok, de a testemen kívül is voltam, fentről néztem magam, mintha az egész valaki mással történne. Miért akarnék visszamenni egy ennyire tönkrement testbe? De egy hang egyfolytában így szólt hozzám: "Tarts ki, maradj velem!" "Nem. Ez túl nehéz." "Gyere, ez a mi nagy lehetőségünk!" "Nem! Tönkrement a testem, már nem tudom használni!" "Szedd össze magad! Megcsináljuk! Együtt meg tudjuk csinálni!" Válaszúthoz érkeztem. Tudtam, hogy ha nem térek vissza a testembe, akkor örökre el kell hagyjam ezt a világot. Életem harca volt. Tíz nap után úgy döntöttem, visszatérek a testembe, és a belső vérzés abbamaradt.” Janine deréktól lefelé lebénult, nyaki törése volt, a háta összezúzódott, így operálni kellett, de az orvosok sikeresen összerakták. A műtét után már tudta mozgatni a nagylábbujját. Deréktól lefelé megszűnt az érzékelése, folyamatos katétert, és járókeretet jósoltak neki az orvosok, élete végéig megmaradó belső sérülésekkel. Rámutattak, hogy gondolja végig az életét, amely más lesz, mint eddig. Nagyon sokáig az akut gerincosztályon feküdt gipszben, infúzióval, és egy tükrön keresztül látta a világot. 5 másik beteggel feküdt egy kórteremben, és barátságot kötöttek. Miután 36 kilósan elhagyta a kórházat, depressziós lett. „Rájöttem, hogy nem csak az én életemről van szó. Magáról az életről van szó. Ez nem csak az én fájdalmam, hanem mindenki fájdalma. Majd rájöttem, ahogy korábban is, hogy van választásom. Harcolok tovább, vagy elengedem az egészet, és elfogadom nem csak a testem, hanem az életkörülményeimet is. Nem kérdeztem többet, hogy "Miért én?" Azt kezdtem kérdezni: "Miért ne én?"Arra gondoltam, hogy talán épp a mélypont a legjobb kiindulási pont.” Nem adta fel, kért időpontot egy repülőiskolába...Folytatjuk! (Forrás:ted.com / Fotó: girltalkhq.com)