Az agg először úgy tett, mintha nem hallotta volna, semmi jelét sem adta, hogy válaszolni óhajt. Ám szemhéja lassanként felemelkedett, szája szögletében halvány mosolyféle játszott, ahogy a harcos szemlátomást másodpercről másodpercre türelmetlenebbül várta a feleletet.
-Te kívánod tudni menny és pokol titkait? - szólt végre. - Te, aki oly ápolatlan vagy? Kezedhez és lábadhoz szenny tapad. Hajad fésületlen, leheleted bűzös, kardod rozsdás és elhanyagolt. Csúf vagy, s fura gúnyát adott rád anyád. Te, épp te kérdezel engem mennynek és földnek titkairól?
A szamuráj irtózatosat káromkodott. Kirántotta kardját, és feje fölé emelte. Arca karmazsinvörösre váltott, nyakán ujjnyira kidagadtak az erek, míg arra készült, hogy lecsapja a szerzetes fejét.
-Ez a pokol - szólt halkan az öreg, épp abban a pillanatban, amikor a penge zuhanni kezdett.
A másodperc tört része alatt elképedés, félelemmel vegyes tisztelet lett úrrá a marcona hadfin, meg együttérzés és szeretet e szelíd lény iránt, aki nem sajnálta kockára tenni saját életét, hogy őt taníthassa. Félúton megállította fegyverét, s szeme megtelt a hála könnyeivel.
- Ez pedig - magyarázta a szerzetes - a menny.
(Forrás: Ifj. John W. Groff atya , Erőleves a léleknek 3. Bagolyvár Kiadó /Fotó:lostinthebambooforest.blogspot.com)
