Gyógyulásunk alatt sokan folyamodnak bizonyos dolgok létezésének tagadásához.

Tagadhatunk múltbeli eseményeket vagy érzelmeket. De tagadhatjuk más emberek problémáit, vagy akár a magunkét.

Letagadhatjuk gondolatainkat, vágyainkat, szükségleteinket.

Tagadjuk az igazságot.

Ez azt jelenti, hogy nem merünk szembenézni a valósággal. Mégpedig azért, mert a valóság esetleg fáj. Valamit elvesztünk általa: bizalmat, szeretetet, családot, esetleg házasságot, barátságot, vagy akár csak egy álmot. És ha elveszítünk valamit, az fáj.

A tagadás a lélek lengéscsillapítója. Megakadályozza, hogy tudomásul vegyük a valóságot addig, amíg nem gyűjtünk elég erőt ahhoz, hogy megbirkózzunk vele. Arcunkba vághatják, akár ordíthatják is az igazságot – addig biztos nem látjuk, nem halljuk meg, amíg fel nem készülünk rá.

Kemény, mégis törékeny lények vagyunk. Idő kell a felkészülésre, hogy birokra kelhessünk a gondokkal. Úgy nem tudunk megszabadulni tagadási szükségletünktől, ha foggal, körömmel erőltetjük a valóság elfogadását: csak úgy szabadulhatunk meg tőle, ha hagyjuk, hogy megerősödjünk és jó eséllyel vállaljuk a tusát.

Vállaljuk is, ha itt az ideje.

Nem kell megbüntetnünk magunkat, azért, hogy tagadjuk a valóságot. Szeressük magunkat annyira, hogy napról, napra készüljünk a vele való szembenézésre. Észre fogjuk venni, és megbirkózunk vele a saját időzítésünk szerint, és amikor Felsőbb Erőnk is elérkezettnek látja. Emiatt, az időzítés miatt pedig nem figyeljünk oda senki vádaskodására, és magunkat se vádoljuk érte.

Amikor eljön az ideje, tudni fogjuk, mi a teendőnk.
*********************
Ma arra összpontosítok, hogy biztonságban érezzem és bízzam magamban. Akkor érzékeljem tudatosan a dolgokat, amikor belső időzítésem engedi."