Egyik utam során megismerkedtem egy kultúrával, amelyben az emberek egyáltalán nem rendelkeztek a miénkhez hasonló önállósággal. Senki nem hozhatott önálló döntést. Mindig a család vagy a törzs dönt. Ott ébredtem rá, mekkora kincs az individualitásunk és az önállóságunk. Mi azonban már túl messzire mentünk az önállóságban. Azt hiszem, még rosszabbá kell válnia a helyzetnek ahhoz, hogy meglássuk, milyen borzasztó helyzetbe kerültünk.

Elhanyagoltuk a szükséges ellenpólust, a többiekkel való összekapcsolódást. Hiányzik tehát a kapcsolat. Valójában az önmegvalósításom legmagasabb szintjét azáltal érem el, ha kiterjedt és mély kapcsolatokat kötök. Minél több kapcsolat fűz a többiekhez, annál inkább önmagam vagyok. Mi azonban annak árán váltunk önállóvá, hogy a kapcsolatainkat felszámoltuk.

Most itt állunk egy olyan kor küszöbén, amikor a lehető legkevesebbet kellene elveszítenünk a megszerzett, értékes önállóságunkból, ugyanakkor újra kellene kötnünk az életadó kapcsolatainkat. Ez nem csupán lehetséges, hanem szükségszerű is. Ha ismét kapcsolatokba ágyazódva élünk, még önállóbbak leszünk. De nekem úgy tűnik, hogy ezt még túl kevesen ismerték fel.