Kár lenne strigulákat vonni, hogy melyik nemhez tartozó alanyok visznek véghez nagyobb munkát és tesznek nagyobb áldozatokat. Nemcsak nemiség kérdése, hanem függ az egyéni hozzáállástól, a neveltetéstől, attól a közegtől is, amelyben jelenleg vagyunk és élünk.

Annyi biztos, hogy fizikumunkat és genetikánkat tekintve is, mi nők eltérünk a férfiaktól. Ezzel nyilván semmi újat nem árultunk el, hiszen már a pici gyerekek is tudják, hogy a kisfiúnak más a pisilőjük. A kamaszkorba érve majdcsak mindegyikünk átélt olyan pillanatokat, amikor várta a választ arra a kérdésére, hogy miért van ő? Miért pont így néz ki? Miért bünteti a világ, hogy ebben a városban/családban kell élnie? Miért kell iskolába járnia? Még sorolhatnánk a nagy filozófiai gondolatokat, azonban ezek a kérdések még felnőttként is bennünk motoszkálhatnak.

A nők különösen azok, akik ezeken a kérdéseken sokat rágódnak. Csak kevés az a hölgy, aki elégedett életével, önmagával, jelenlegi állapotával. Ebbe persze beletartozik a szerelmi élet, a családalapítás, a nőiség, a szexualitás is.
Az, hogy filozofálunk az élet nagy kérdéseiről még nem bűn, sőt. Az már azonban sokkal nagyobb probléma, hogy sokakban nemcsak kérdések motoszkálnak, de önbizalomhiánnyal küzdenek. A saját magunkkal szembeni bizonytalanságot csak tetézik azok a dolgok, amelyek megrendítenek hitünkben és saját magunkban is. Egy szakítás, válás, megcsalás mind erősíti bennünk azt, hogy nem vagyunk elég jók, nem vagyunk elég jó nők.

Arra nem foghatunk mindent, hogy egyszerre több szerepben kell helytállnunk, hiszen ez érvényes a férfiakra is.

A legtöbben szeretjük a biztonságot, de ez a biztonság nem feltétlenül egyenlő a boldogsággal, márpedig ehhez is ragaszkodnánk. Sokan ragadnak éppen ezért abban a biztonságos zónában, amely amúgy unalmas, egyhangú, túl megszokott, de legalább nem rizikós. Változásra vágyunk akkor, amikor rájövünk, hogy mennyire zárt világban élünk, de a kitörés csak keveseknek megy. Mert változni és változtatni csak akkor tudunk, ha elhagyjuk azt a zónát, amelyben már rutinnal mozgunk. A sors felénk irányít lehetőségeket, de sokszor tudomást sem veszünk arról, mert tudjuk, hogy ahhoz mozdulni kellene, ami veszélyes lehet.

Sokan ragadnak bele saját iszapjukba, ahonnan ki tudnának lépni, de nem mernek. Talán a férfiak azok, akik hamarabb meg merik tenni ezt a nagy és nehéz lépést, mert a nő, aki anyává lett már nemcsak a saját szívével él, hanem a testén kívül dobogó kis szívekre is gondol. Eleve követni igyekszünk a társadalmi és családi szokásokat, abban a keretben igyekszünk élni. Megvan azonban az a lélektani határ, amelyet még a házasságból kilépni nem merő, a tradíciókhoz ragaszkodó anya is kénytelen megtenni, ha gyermek vagy saját élete is veszélyben van. Ám mi nők, a végletekig képesek vagyunk tűrni, várni, buborékban maradni.

Egy másik női lélektani határt az jelentheti, ha úgy érezzük, hogy a szeretett férfi számára nem vagyunk kívánatosak, elveszítette minden érdeklődését irántunk. Amíg önmagunkkal sem vagyunk elégedettek, nem várhatjuk el más személytől, hogy rajongjon értünk. Ha ennek ellenére van ilyen ember, el kell hinni neki, hogy úgy szeret, ahogy vagyunk, mert ő nem azt látja, mint mi magunk. Talán tud a szemléletünkön csiszolni, de ehhez mi is kellünk.

További érdekességekért kérjük, keressétek fel Facebook oldalunkat!