Mindennapi életünk során vajon merjük-e vállalni igazi arcunkat, vagy alakoskodunk, álarcok nélküli ál-arcot mutatunk adott helyzetekben?

S, ha igen, ezek az álarcok mégis minket jellemeznek, belőlünk fakadnak, még ha céljuk a látszatkeltés, az esetleges előnyszerzés, a megfelelni akarás is.

Félelmeink miatt nehezen nézünk szembe önmagunkkal, korlátainkkal, nehezen fogadjuk el magunkat, adottságainkat, és határainkat. Mindig a másikhoz viszonyítva alkotunk képet önmagunkról. Ez lehet a forrása az irigységnek, a gőgnek, a kisebbrendűségi érzéseknek. A világ tükör számunkra, amíg csodálatos tükörképünket keressük benne önigazolásként, mintha a világon keresztül akarnánk megismerni magunkat.

Valódi arcaink nagyon is hasonlítanak egymásra, hiszen a minket alkotó, elfogadó és feltétel nélkül szerető Isten, saját képmására teremtett bennünket. Igazi arcunk nem is a koponyacsontra épülő, bőrrel határolt izomrendszer, válogatottan hamis színekben pompázó, hajkoronával ékesítve, hanem a szívünk mélyén rejlő, gyermeki és ártatlan isteni tűz erejében izzó Szeretet-szikra.