Míg az nem különösebben meglepő, hogy a gyermekek jobban teljesítenek, ha stabil kapcsolatban vannak a szüleikkel, meglepő lehet, hogy mitől jön létre az ilyen jellegű szülő-gyermek kapcsolat. Nem attól függ, hogy bennünket mennyire jól neveltek a mi szüleink, sem attól, hogy hány könyvet olvastunk el a nevelésről. Az határozza meg a legjobban a gyermekünkkel való kapcsolatunkat – ebből kifolyólag pedig attól fognak a legjobban növekedni –, hogy mi magunk mennyire értettük meg a saját szüleinkkel kapcsolatos élményeinket, és mennyire vagyunk érzékenyek a saját gyermekeinkre.

Végső soron ez az életünk narratívájáról (elbeszéléséről) szól, vagyis arról a történetről, amit magunkra tekintve el tudunk mondani – arról, hogyan váltunk azzá a személlyé, akik vagyunk. Életünk narratívája határozza meg, hogyan érzünk a múltunkkal kapcsolatban, a megértésünket, hogy miért viselkedtek az emberek (köztük a szüleink) úgy, ahogy, és a rálátásunkat arra, hogyan befolyásolták ezek a történések a felnőtté válásunkat. Ha koherens narratívával rendelkezünk, akkor értjük, hogyan formált minket a múlt azzá, akik vagyunk, és hogyan járult hozzá ahhoz, amit teszünk.

Ha mindeddig nem tekintettük át és nem értelmeztük a narratívánkat, akkor az korlátozhat bennünket a jelenben, és ahhoz is vezethet, hogy a saját gyermekkorunkra reagálva neveljük a gyermekeinket, és továbbadjuk nekik ugyanazt a fájdalmas örökséget, ami kedvezőtlenül hatott a mi korai éveinkre. Képzeljük el például, hogy az apánknak nehéz gyermekkora volt. Lehet, hogy egyfajta érzelmi sivatagban nőtt fel, ahol a szülők nem vigasztalták meg, ha félt vagy szomorú volt, sőt hűvösek és távolságtartóak voltak, magára hagyva őt az élet nehézségeivel. Ha nem figyeltek rá és az érzéseire, akkor sokféleképpen érhették komoly sérülések. Ennek eredményeként olyan felnőtté vált, aki csak korlátozottan képes megadni nekünk, amire gyermekként szükségünk van. Lehet, hogy képtelen az intimitásra és a kapcsolatok kialakítására, nehézségei lehetnek azzal, hogy reagáljon az érzéseinkre és a szükségleteinkre, és azt mondja majd, hogy „szedjük össze magunkat”, amikor szomorúak vagy magányosak vagyunk, vagy félünk. Mindezt okozhatják implicit emlékek, melyeknek nincs tudatában. Ezután, ahogy mi is felnövünk és szülők leszünk, fenn fog állni a veszélye annak, hogy ugyanezeket az ártalmas mintákat közvetítjük a gyermekeink felé. Ez volt a rossz hír.

A jó hír – a jónál is jobb hír – pedig az, hogy ha feldolgozzuk és megértjük az apánk serüléseit és kapcsolati korlátait, akkor megszakíthatjuk a fájdalom továbbadásának a körét. Elkezdhetünk reflektálni ezekre az élményekre és a ránk gyakorolt hatásaira.

Érezhetünk esetleg kísértést arra, hogy éppen ellentétesen neveljük a gyermekeinket mint ahogyan bennünket neveltek. A cél e helyett azonban az, hogy nyitottan reflektáljunk arra, hogy a szüleinkkel kapcsolatos élményeink hogyan hatottak ránk. Lehet, hogy olyan implicit emlékekkel is foglalkoznunk kell, amelyek a tudtunk nélkül hatnak ránk. Időnként hasznos lehet ezt a munkát egy terapeuta segítségével végezni, vagy megosztani tapasztalatainkat egy baráttal.

Bárhogyan is tesszük, fontos, hogy tisztán lássuk a saját történetünket, mert az implicit memóriánkon és a tükörneuronjainkon keresztül közvetlenül továbbadjuk érzelmi életünket a gyermekeinknek – bármilyen legyen is az. Annak ismerete, hogy a gyermekeink a mi tapasztalatainkon keresztül élik az életüket, jelentős motiváló tényező abban, hogy elkezdjük és folytassuk a saját történetünk megértését, a fájdalmakat és az örömöket egyaránt. Ezt követően képesek leszünk ráhangolódni a gyermekeink érzéseire és szükségleteire, biztonságos kötődést, valamint erős és egészséges kapcsolatot biztosítva ezzel.

Kutatások azt mutatják, hogy a nehezebb körülmények között felnőtt szülők is éppen olyan jól képesek szeretetben, biztonságos kötődést kialakítva nevelni a gyermekeiket, mint azok, akiknek kiegyensúlyozottabb és szeretetteljesebb volt a családi háttere. Soha nincs túl késő elkezdeni dolgozni az életünk narratíváján, és ha megtesszük, annak jótéteményeit a gyermekeink fogják élvezni.

 Hogy a lehető legvilágosabbá tegyük a fentebb olvasható gondolatmenetet: a korai élmények nem határozzák meg végérvényesen a sorsunkat. Ha megértjük a múltunkat, akkor megszabadíthatjuk magunkat attól, ami egyébként generációkon átívelő fájdalmat és bizonytalan kötődést eredményezne, s ehelyett törődést és szeretetet örökíthetünk át a gyermekeinkre.